Mózes második könyvének legeleje nemcsak az elnyomásról és a Fáraó gonosz terveiről szól.
Egy másik különösen hangsúlyos téma a szülésznők hősiessége, önfeláldozása.
Nekik ugyanis a Fáraó azt parancsolta, hogy a születendő fiúkat öljék meg, és kizárólag a lányokat segítsék a világra jönni. Ők azonban nem a Fáraó parancsát követték, hanem a saját szívükét: hiszen „félték az Örökkévalót” (1:17).
Elképesztő dolog: rögtön azután, hogy szembesültek ezzel a véres, erőszakos diktátorral, aki nem riadt vissza attól, hogy alattvalói közül éppen az újszülöttekre támadjon rá, akik a leginkább védtelenek, ártatlanok, az első, ösztönös reakciójuk nem az önvédelem volt – noha erre minden okuk meglett volna.
Tudták, hogy ha a Fáraó ártatlan gyerekek megölését képes megparancsolni, akkor két lázadó szülésznő kivégzése aligha jelenthet erkölcsi dilemmát számára. Ők mégis megpróbálták, amit tudtak, és kitaláltak egy kifogást, csak azért, hogy legalább egy árnyalatnyi esélyt adjanak a Gondviselésnek, hogy kímélje meg az életüket:
„Nem olyanok a héber asszonyok, mint az egyiptomi asszonyok, mert erősek ők. Még azelőtt, hogy megérkeznek hozzájuk a szülésznők, már megszülnek.” (1:19)
Így is lett. Nem találjuk sehol a Tórában azt, hogy a szülésznők bármiféle büntetést kaptak, vagy akár csak gyanúba keveredtek volna.
Éppen ellenkezőleg: kétféle jutalomról is ír a Tóra, ami a hősies szülésznőknek jutott. Az egyik az, hogy a nép valóban sokasodott és szaporodott, pontosan úgy, ahogyan ők akarták, amiért ők az életüket is hajlandóak lettek volna feláldozni (ld. 1:20).
A másik pedig az, hogy „házakat” kaptak:
„És történt, mivel félték az Örökkévalót a szülésznők, és csinált nekik házakat.” (1:21)
De vajon miféle házakról lehet itt szó?
Eléggé tág a fogalom, és az sem világos, hogy hogyan függ össze az istenfélelemmel.
Rási magyarázata szerint kohénok, léviták és királyok házait kapták jutalmul (ld. Szotá 11b). Mivel a két szülésznő a hagyományos magyarázat szerint nem más mint Mirjám és Jochebed, Mózes nővére és anyja, akik álnéven szerepelnek (ld. Rási, 1:15).
Jochebedtől, Mózes anyjától, a folytatásban valóban Áron főpap származik, Mirjám pedig a Dávid házi királyok ősévé válik (anyai ágon)[1].
[1]Az, hogy Rási mit ért pontosan azalatt, hogy „léviták házai származnak tőle”, már kevésbé egyértelmű, hiszen látszólag a helyzet pontosan fordított: nem Jochebedtől és Mirjámtól származik Lévi, hanem ők mindketten Lévi leszármazottai.
Rásbám, Rási unokája, és még számos más középkori magyarázó másképpen értelmezi ezt a mondatot: nem az Örökkévaló, hanem Fáraó volt az, aki házakat készített a szülésznőknek, és korántsem jutalomként, hanem azért, hogy felügyelje őket, hogy ne lázadhassanak fel a későbbiekben a szava ellen.
A prágai Máhárál rabbi magyarázata szerint a „ház” szó általánosságban többféle részletet magában foglaló egységet jelöl. Ezzel értelmezi a fenti talmudi magyarázatot a kohénok, léviták és királyok házairól.
Hol találhatunk még a Tórában hasonló logikai kapcsolatot? Ahol az istenfélelem és a „ház” fogalma egyszerre megjelenik? Nemrég olvastuk Jákob éjszakai látomásának történetét:
„És megijedt, és azt mondta: milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Istennek a háza, és ez az égnek a kapuja.” (Mózes 1., 28:17)
Ezen észrevétel és Máhárál fenti logikája nyomán azt mondhatjuk, hogy a „ház” a Tórában a teljesség szimbóluma. Jákob volt az, akiben az ősatyák fejlődése kiteljesedett, és mind ő, mind a szülésznők az istenfélelem érdemében jutottak el ehhez a fajta teljességhez.