Jom Kipur napja talán a zsidó évkör legrendkívülibb pillanata.
Az Örökkévaló, aki az egész év során 613 micvával bíz meg minket, ezen a napon megfordítja a szerepeket: mintegy átvállalja a mi terheinket, és azt mondja, hogy Ő lesz az, aki teljesen meg fog tisztítani minket:
„Mert ezen a napon engesztel értetek, hogy megtisztítson benneteket minden vétketektől, és tisztává lesztek az Örökkévaló előtt.” (Mózes 3., 16:30)
Bölcseink érdekes, rejtett ellentmondást találnak ebben a mondatban: egyrészt „minden vétketektől” megtisztít. Másrészt viszont: csak „az Örökkévaló előtt”.
Vajon az Örökkévaló az ember és embertársa közötti vétkeket is megbocsáthatja számunkra?
Ha „minden vétketektől” megtisztít, abban ezek is benne vannak. „Az Örökkévaló előtt” – ez azonban arra utal, hogy csak az ember és Teremtője közötti vétkekért engesztelhet.
Bölcseink így oldják fel az ellentmondást: Jom Kipur napja csak azzal a feltétellel képes engesztelni ezekért a vétkekért, ha előtte az ember bocsánatot kér attól, akit megsértett (Misna, Jomá 8:9, ld. még Misna Berura 606:1). A bocsánatkérés ezen a napon pedig nemcsak egy lehetőség, hanem kötelesség is.
Más magyarázat szerint azért szükséges ez a bocsánatkérés, hogy „Izrael szíve egy legyen ezen a napon” (Levus, Tur). Bölcseink magyarázata szerint ez azért fontos, mert minél több irgalmat szeretnénk erre a napra, és ehhez elcsitítjuk az égben a vádoló angyalokat.
Amikor azt látják, hogy a bűneink meg vannak bocsátva, béke van közöttünk, nem haragszunk egymásra, akkor semmilyen vádat nem tudnak felhozni ellenünk (Pirké deRabbi Eliezer 46, Áruch HáSulchán 606:4).
A Talmud a megbocsátás ezen törvényeit egy egyedülálló „négy-plusz-négyes struktúrában” tanulmányozza (Jomá 87a-b): négy törvény részleteit magyarázza el, majd négy megtörtént esetet ír le, melyek sorban megfeleltethetőek a törvényeknek.
Ezek közül rögtön az első törvény azonban igencsak meglepő, hiszen azonnal ezt a legalapvetőbb, racionális módon is felfogható elvet próbálja megkérdőjelezni. Sőt, még bizonyítékot is hoz erre a Szentírásból:
„Ha vétkezik egy ember az ember ellen, az Örökkévaló megbocsáthatja neki. De ha az Örökkévaló ellen vétkezik, ki bocsát meg neki?” (Sámuel 1., 2:25)
Végeredményben persze a Talmud sikeresen megvédi az eredeti feltevést és visszautasítja a mondat ezen értelmezését. Ezzel bizonyítja be a megbocsátás első alaptételét: a másik ellen elkövetett bűnökért bocsánatot kell kérnünk.
Azonban továbbra is érdekes a bizonyítás módja, ami utalni látszik erre: vajon valami igazság mégiscsak van abban, hogy az Örökkévaló segíthet a megbocsátásban?
Pontosan ezt példázza a négy talmudi történet közül az első. Rabbi Jirmijá egyszer megsértette Rabbi Abát. Jom Kipur előtt elment, hogy bocsánatot kérjen tőle. Miközben várakozott, Rabbi Aba szolgálónője véletlenül leöntötte szennyvízzel a várakozó vendéget.
Ebben a történetben az Örökkévaló igen jól látható módon közbenjárt a bocsánatkérés sikerességéért. Rabbi Abának ugyanis szinte esélye sem maradt arra, hogy ne bocsásson meg, hiszen a váratlan fejlemény miatt neki kellett bocsánatot kérnie Rabbi Jirmijától. A humoros, esetlen incidens garantálta a megbocsátáshoz szükséges hangulatot.
Meggyőződésem szerint ez a történet azt példázza, hogy az Örökkévaló minden bocsánatkérésben közbenjár – még ha nem is ennyire közvetlen módon. A bocsánatkérés ugyanis nemcsak egy szöveg elmondása, hanem egy lelki utazás is: erőt kell vennie magán az embernek és legyőznie a szégyent[1].
[1]Sokan pontosan ezzel magyarázzák azt a törvényt is, hogy az embernek magának kell mennie bocsánatot kérnie, nem pedig küldenie maga helyett valakit. Ugyanis a megszégyenüléssel járó érzés is része lesz az engesztelésének (ld. Misna Berura 606:2 / Dirsu, Máté Mose és más magyarázók nevében).
Az első törvény tehát az Örökkévaló közbenjárásáról szól. A második arról, hogy nekünk pontosan mit kell tennünk: ha felharagosítottuk, engeszteljük ki. Ha anyagi kárt okoztunk neki, térítsük meg.
Ezzel állítható párhuzamba a második történet, melyben Rabbi Zérá konkrét és proaktív lépésekkel segítette az őt megbántó embereket. Igyekezett mindig megjelenni előttük, hogy könnyebben bocsánatot tudjanak kérni tőle.
Ezzel a viselkedésével arra tanít minket, hogy a bocsánatkérés, valamint a megbocsátás nemcsak szívben, vagy akár szóban történik, hanem egy gyakorlatias cselekedet által kezdődik el.
A harmadik tanítás első pillantásra kissé meglepő lehet: „aki bocsánatot kér, az ne kérjen háromnál többször bocsánatot.” Az igazság az, hogy ezt a talmudi törvényt – éppen az egyik itt szereplő történet fényében – a gyakorlati rabbinikus döntés felülírta. Ha ugyanis az ember rabbijáról van szó, akkor nincsen határa a bocsánatkérések számának (Sulchán Áruch OC 606:1).
Az ennek megfelelő történet éppen az előző ellentéte: Ráv mindig igyekezett megjelenni egy bizonyos mészáros előtt, akinek azonban esze ágába nem jutott bocsánatot kérni tőle. Ezen engedetlensége miatt azonban a mészáros végül életét vesztette egy csapásban.
A törvény és történet kapcsolata egyértelmű: mindennek van határa, a bocsánatkérésnek is, és az azt ösztönző megjelenésnek is.
A negyedik törvény és történet témája pedig éppen a határtalanságról szól. Ha a sértett fél már nincs ezen a világon, a sírjánál még akkor is lehetséges, szükséges a bocsánatkérés.
A kapcsolódó történetben pedig Rabbi Chanina azért nem hajlandó megbocsátani vissza-visszatérő tanítványának, hogy az végül elmeneküljön. Ugyanis álomban látta, hogy a tanítvány nagy jövő elé néz, melyre csak akkor érdemesülhet, ha elhagyja hazáját. Ebben a történetben a rabbi látása az, ami túlmutat a határokon – akárcsak a törvényben a bocsánatkérés legvégső ideje.