Miben állt Málkicedek különleges képessége?

Mindösszesen három mondat erejéig találkozunk a hetiszakaszunkban – és egyben az egész Tórában – az egyik talán legrejtélyesebb, ugyanakkor leginspirálóbb figurával.

Ő Málkicedek, Sálém királya, aki egyébként mindemellett „a Magasságos Isten papja” is. Bölcseink mindezen túl még azt is tudtunkra adják, hogy ő nem más, mint Sém, Noách fia (ld. Rási, Nedárim 32b alapján).

„Tíz nemzedék telt el Noáchtól Ábrahámig.” (Ávot 5:2) – eszerint Sém Ábrahám „kilencedik nagyapja”. Aki egy igazán különleges áldásban is részesíti jeles leszármazottját:

„Áldott Ávrám a Magasságos Istennek, ég és föld szerzőjének! És áldott a Magasságos Isten, aki ellenségeidet a kezedbe adta!” (Mózes 1., 14:19-20)

Ez az áldás annyira jól sikerült, hogy Bölcseink szerint ennek „érdemében” át is került a kohanita státusz, vagyis a papság, Sém leszármazottaitól Ábrahám leszármazottaihoz.

Bölcseink azt mondják, hogy hiba volt Sém részéről az, hogy Ábrahámot áldotta meg először, és a Teremtőt csak őutána. Egy ilyen vétek nem bocsátható meg a majdani kohénok ősatyjától. Ezért döntött úgy a Teremtő, hogy mégse Sémtől, hanem Ábrahámtól származzanak a majdani kohénok[1] (Nedárim 32b).

[1]Gyakori mintázat a Tórában, hogy „büntetésként” pontosan azt kapja meg az ember, amit ő maga kért. Például: Mózes vonakodott elfogadni azt, hogy a Teremtő őt akarja küldeni, hogy vezesse ki a zsidókat Egyiptomból. Ő amellett érvelt, hogy bátyja, Áháron előrébb való. A magyarázat szerint pontosan ez is lett a „büntetése”: eredetileg a kohénok az ő leszármazottai kellett volna, hogy legyenek, így azonban ez a méltóság – Mózes méltatlan vonakodása, túlzott szerénysége folytán – átkerült Áháron leszármazottaihoz (Zeváchim 102a).

Ez a talmudi magyarázat számos kérdést felvet:

  1. 1. Ha Sém valóban ilyen kiváló egyéniség volt, hogy alkalmas lehetett volna arra, hogy a kohénok ősatyja legyen, hogyan létezik, hogy ekkora hibát vétett?
  2. 2. Az Örökkévaló Ábrahámot akarta nagy néppé tenni, nem pedig Sémet (ld. Mózes 1., 12:2). Akkor vajon lehetséges lett volna az, hogy a kohénok egy másik nép tagjai?
  3. 3. Az egész epizód Ábrahám háborúi[2] után közvetlenül játszódik. Mind Sém áldása előtt, mind utána látjuk Szodoma királyát, amint Ábrahámmal egyezkedik. Szodoma azonban híresen bűnös város volt. Mit keresett ott Sém, ha ő valóban ennyire kiemelkedő, jámbor ember volt?

[2]A háborúban Ábrahám azért vett részt, hogy kiszabadítsa foglyul ejtett unokaöccsét, Lótot (ld. Mózes 1., 14:13-14). A háború jelentőségét a Tóra így emeli ki: „négy király az öt ellen” (14:9).

Sem a Tóra, sem a rabbinikus hagyomány nem bocsátkozik részletekbe Sém és Szodoma kapcsolatát illetően. Azonban a szövegkörnyezet alapján azt gondolom, hogy nem mennénk messzire, ha azt feltételeznénk, hogy pontosan ebben rejlett Sém ereje és titka.

Hiszen az áldás pontosan azután történik, hogy Ábrahám győzelmet arat a háborúban, Szodoma királyának oldalán[3]. Nem előtte – pedig háborúba vonulás előtt az áldásnak mindenképpen lehetne értéke. Nem is jóval utána – pedg Ábrahám életéből számos más epizódot találhatnánk, mely méltó lehetne a főpap áldására.

[3]Maga az áldás szövege is a háború sikerét emeli ki: „áldott a Magasságos Isten, aki ellenségedet a kezedbe adta” (Mózes 1., 14:20).

Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy Sém / Málkicedek ereje pontosan abban rejlett, hogy kiemelkedő erkölcsi mivoltát meg tudta őrizni az annak leginkább ellentmondó körülmények között.

Ő volt „Szodoma főrabbija” – egy olyan városban képviselte a „Magasságos Isten” értékeit, ami a világtörténelemben a leghíresebb volt arról, hogy nem volt meg a minjen – az a bizonyos tíz igaz ember, aki Ábrahám alkuja alapján megmenthette volna az egész várost (ld. Mózes 1., 18:32).

Ez a sajátosság szépen illeszkedik Bölcseink tanításába, miszerint Málkicedek Noách fia, Sém volt. Hiszen Noách is pontosan erről vált ismertté, a Tóra így mutatja be nekünk őt:

„Noách igaz, hibátlan ember volt a nemzedékeiben” (Mózes 1., 6:9)

Ahogyan a magyarázók rámutatnak, Noách egy olyan nemzedékben tudott igaz és hibátlan lenni, amikor az egész környezete ennek pontosan az ellenkezőjére ösztönözte.

Pontosan ezt az örökséget vitte tovább Sém / Málkicedek, Szodomában, a később elpusztított, bűnös városban.

Ez az alapvető felismerés számos részletet megmagyaráz. Sém egyedülálló néven nevezte a Teremtőt, úgy, ahogyan sem előtte, sem utána nem találjuk[4]: „Magasságos Isten, ég és föld szerzője” (14:19). Azért „magasságos”, mert messze van, de a Sémhez hasonló, kiváló emberek ennek ellenére képesek kapcsolódni hozzá.

[4]Kizárólag néhány mondattal később, amikor Ábrahám éppen Szodoma királyával tárgyal. Szodoma és Sém összefüggésének problémája a Neciv (Naftali Cvi Jehuda Berlin, 1816-1893, volozsini ros jesiva, a Háemek Dávár magyarázat szerzője) magyarázatában is megjelenik. Ő azt írja, hogy az egész epizód beillesztésére pontosan azért volt szükség, hogy rámutasson: Ábrahám a Teremtőnek ezt a nevét, amit Szodoma királyának említ, Málkicedektől tanulta.

Ők azok az egyedülálló egyéniségek, akik nagy távolságokat képesek áthidalni, és a legellenségesebb körülmények között is megőrzik szellemi integritásukat.

Ugyanez magyarázza meg, hogy a Teremtő Sém számára „ég és föld szerzője” – még akkor is kapcsolódik Őhozzá, ha a távolság közöttük akkora, mint ég és föld között.

Ezért nem lehetett Sém a kohénok ősatyjává[5]. Hiszen az ő teljesítménye nem utánozható, csak néhány különlegesen kivételes ember számára. A legtöbb egyszerű embereknek azonban csak Ábrahám útja a járható, aki saját „udvartartást” alakít ki, egyfajta családias környezetet, ahol minden körülmény a Teremtő szolgálatára bátorít.

[5]Ha közelebbről megvizsgáljuk a fentebb idézett talmudi szakaszt, amiben a kohén státusz Sémtől Ábrahámhoz kerül át (Nedárim 32b), azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem is említi azt a gondolatot, hogy Sém leszármazottai valaha is kohénok legyenek: „kívánta a Szent, Áldott Ő, Sémtől kihozni a kohénságot” – de végül Ábrahámtól „hozta ki”. Ábrahámtól a leszármazottjai alapján, Sémtől azonban a kiválósága alapján. Később pedig ez áll: „és ő kohénja a Magasságos Istennek – ő a kohén, de nem a leszármazottai”. Ez megválaszolja a bevezetőben írt második kérdésünket.

Ezért Sém előbb áldotta Ábrahámot, és az Örökkévalót csak utána – vagy azért, mert ezzel is arra utalt, hogy az Örökkévaló az ő számára távoli élmény, viszont Ábrahám közel van.

Arra is utalt, hogy Ábrahám útja az istenszolgálatban különbözik a sajátjáétól[6], és talán azt is elismeri, hogy még hatékonyabb is. Így végső soron a kohén státusz az ő beleegyezésével került át Ábrahám leszármazottaihoz.

[6]Talán maga az áldás szövege is erre utal: „aki ellenségeidet kezedbe adta” (14:20). A héber megfogalmazás furcsa: אשר מגן צריך בידך, szó szerint: „belepajzsolta” (a pajzs, מגן szóból igévé képezve). Sém világában ugyanis az ellenség pajzshoz hasonlít, amit az ember közel tart a saját testéhez és megvédi a külső támadás ellen.