Ábrahám, Jichák és Jákob. Három ősatya, három ima, három különböző jelleg.
„Ábrahám vezette be a reggeli imát, ahogyan áll: ’És felkelt Ábrahám korán reggel […]’ (Mózes 1., 19:27)
Jichák vezette be a délutáni imát, ahogyan áll: ’És kiment Jichák a mezőre estefelé elmélkedni’ (24:63)
Jákob vezette be az esti imát, ahogyan áll: ’És fohászkodott a helyen, és megszállt ott, amikor lement a nap’ (28:11)”
(Beráchot 26b)
Mindhárom napi imánknak megvan a maga egyedi jellege, alapító ősatyja. A legutóbbi alkalommal Ábrahám imájának forrásából tanultuk az ima állandó helyének törvényét [mákom kávuá].
A mostani hetiszakaszban pedig Jichák imájával folytatódik a sorozat. Tőle azonban nemcsak tanulunk, hanem kicsit „vitatkozunk” is vele:
„Ráv Kahana mondta: pimasznak számítom azt, aki a mezőn imádkozik.” (Beráchot 34b)
Rási megmagyarázza, hogy a mező nem eléggé rejtett hely ahhoz, hogy a Király félelmét megtapasztalhassa benne. Ezt a magyarázatát és a döntést a Sulchán Áruch is véglegesíti (OC 90:5).
Toszfot felteszi a triviális kérdést: hogyan mondhatunk ilyesmit, ha nem kisebb személyiségről mint éppen Jichák ősatyánkról tudjuk, hogy éppen a mezőn imádkozott? Sőt, emiatt nemhogy feddést nem kapott, hanem egyenesen ebből az imájából tanuljuk a délutáni imát!
Első válaszuk szerint ez az ima nem akármilyen mezőn történt, hanem Jeruzsálemben, a majdani Szentély helyszínén. A második válasz szerint nem minden mező tilalmas, csak ahol gyakran járnak vándorok, akik az imát megzavarhatják. Ezek alapján egy olyan mezőn, ahol kevés az ember, az ima is megengedett, és Jichák is egy ilyen mezőn imádkozott.
Egyszerű és lényegretörő válaszaik azonban még hagyhatnak kétségeket maguk után: ha egyszer helytelen a nyílt mezőn imádkozni, akkor miért enyhítő körülmény az, hogy ez éppen a majdani Szentély helyén történik? Miért nem súlyosbító?
Napjainkban is éppen ez az a hely, ahol igen vallásos embereket találunk, akik szintén a nyílt téren imádkoznak: a Szentély nyugati falánál (Kotel Máárávi, másnéven Siratófal). Vajon akkor ezzel sincsen semmi probléma?
Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy azok, akik éppen úton vannak, és szeretnék elmondani szokásos napi imáikat, azok számára természetesen megengedett az, hogy akár a nyílt mezőn mondják el az imát.
Számukra a jótanács csak annyi, hogy ha csak lehet, igyekezzenek keresni 1-2 fát, melynek közelében imájukat elmondhatják, ezáltal mégiscsak valamiféle privát jelleget kölcsönözve az alkalomnak (ld. Misna Berura 90:11).
A mezőn imádkozás témája klasszikus példája lehet annak, hogy hogyan bővítik ki a halacháról [tórai törvénykezésről] való megértésünket a Kabbala, a zsidó misztika ősi forrásai.
Az ima helyéhez illő körülményekről szól a Talmud, röviden, tényszerűen, néha történetekkel bővítve, és törvénykönyveink is foglalkoznak azzal, hogy különféle helyzetekben hogyan alkalmazzuk ezeket a törvényeket. Ha azonban mindennek a témának a filozófiai hátterére vagyunk kíváncsiak, akkor a Zohár, a Kabbala alapműve az, ami meglepő részletekkel szolgálhat.
Mindezt már csak azért is tartom érdekesnek, mert sokaktól úgy tapasztalom, hogy a Kabbalát valamiféle ósdi és babonás hamisítványnak tartják, amit messziről helyes elkerülniük[1]. Kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan reagálnak, ha megtudnák, hogy például éppen ebben a mezőn imádkozás témájában
[1]Az tény és való, hogy Bölcseink minden időben figyelmeztettek minket arra, hogy a Teremtő titkaihoz való megközelítésünket megfelelő hozzáállásnak és előtanulmányoknak kell megelőzniük (ld. Chágigá 11b). Mindezzel együtt, abban lényegében egyetértést találunk, hogy mindez nem mentesít minket a tanulmányozás kötelezettsége alól (Midrás Mislé 10), illetve meg kell tudnunk találni a helyes egyensúlyt abban, hogy mekkora mértékben mélyülünk el az ilyen témákban, a saját felkészültségünknek megfelelően.
mennyire inspiráló és átfogó meglátással gazdagítja a Kabbala a megértésünket.
„És annak a Szentélynek ablakai kell, hogy legyenek […] és ha azt mondod, hogy akár a mezőn is [lehetne imádkozni], hogy felszálljon a lélek? Nem így van, hiszen nekünk házra van szükségünk. […]
Továbbá, annak az imának és annak a léleknek egy szűk csatornán keresztül kell felszállnia, egyenes úton, Jeruzsálem felé. Ezért áll: ’a szorultságból kiáltottam az Örökkévalóhoz’ (Zsoltárok 118:5). Mert szűkös és keskeny helyről kell felszállnia annak a léleknek, hogy térjen el se jobbra, se balra.
És a mezőn nem lehetséges így irányítanunk a hangot. És ugyanígy, a sófár hangja is, egyenes és szűkös úton keresztül jut ki, és felmegy, és átszaggatja az egeket, és magasra jut […]” (Zohár, Besálách 59b-60a)
Ez a rövid szakasz számos érdekes részlettel gazdagítja a megértésünket és segít megválaszolni a kérdéseinket.
Először is, összekapcsolja az imával a szorultság és egyenesség fogalmát. Ha nincsen szorultság, vagyis sokféle lehetőség közül választhat az ember, akkor van lehetősége arra, hogy elkanyarodjon, eltérjen az egyenesség útjáról, és elvesszen a részletekben, vagy elveszítse az őszinte egyenességét.
Másodszor: összekapcsol két törvényt[2] és megmagyarázza a közös gyökerüket. Az ablak és a ház (illetve mező): kétféle irányítás. Mindkettő arról szól, hogy az imánknak egy éles iránya kell, hogy legyen.
[2]Amiket egyébként a Sulchán Áruchban és a Talmudban is egymás után találunk meg, a fentebb említett helyeken (Beráchot 34b, OC 90:4-5).
Azt is megválaszolja (ahogyan a Zohár maga később említi is), hogy Jichák imája miért volt más Jeruzsálemben, a Szentély helyén: mivel az imáinkat egyrészt Jeruzsálem felé, másrészt felfelé kell irányítanunk. Jeruzsálemben pedig az egyik irányú „fókusz” már önmagában is adott.
Fontos leckét tanulhatunk mindebből mindennapi imáinkra vonatkoztatva:
az imának kell hogy legyen egy iránya, egy egyetlen, központi gondolata, amire fókuszálhatunk.
Az természetes, hogy amikor az ember bajban van, akkor az imádkozás is jobban megy. Nem kívánjuk azonban azt, hogy mindig legyünk bajban, azért, hogy mindennap odafigyeléssel imádkozhassunk.
Ilyenkor az a jótanács, hogy találjunk egyetlen dolgot, amire vágyunk, amit tényleg akarunk, és próbáljunk meg ezért imádkozni. Ez az egyetlen pont segíthet az imánkat összpontosítani, és gyökeresen megváltoztatni, valódivá tenni.
Az imádkozásra való odafigyelés megtanulása nem úgy működik, mint az összes többi elsajátítandó, tanulható képesség. Ezt nem lehet egyszer és mindenkorra „letudni”.
Ennek azonban előnye is van: amint az ember elkezd rá hangsúlyt fektetni, az eredmények szinte azonnal érzékelhetőek lesznek.
Másrészt viszont ez a figyelem nem állandósítható, nem alakítható automatizmussá. Ha nem találunk az imának mindig újabb fókuszt, akkor a figyelmünk is könnyebben fog elveszni.