A legutóbbi alkalommal elkezdtük boncolgatni a kérdést: miért és hogyan tanuljunk Tórát?
Az első kérdésre adható, talán legkézenfekvőbb válasz ez: mert jobb emberré akarunk válni általa.
„Nem másra adattak a Tóra törvényei, hanem csakis azért, hogy tökéletesítsék a teremtményeket.” (Berésit Rábá 44:1)
A szkeptikusok azonban azt mondják, hogy nem a Tóra tanulmányozása határozza meg az emberi minőséget, hanem a veleszületett tulajdonságok. És valóban, igaz, hogy találkozhatunk nagyon tanult, ámde kevésbé jó, vagy nagyon jó, viszont kevésbé tanult emberekkel.
Az általános szabályt a talmudi bölcsek azonban így fogalmazzák meg:
„Nem a faragatlan ember az, aki fél a bűntől, és nem a tanulatlan ember a jámbor.” (Pirké Ávot 2:5)
Ez a tanítás két részre bontható. „Nem a faragatlan ember fél a bűntől”: a bölcsesség tanulása, rendszeres gyakorlása „faragja” az embert, vagy – a fentebbi idézet nyelvezetén – „tökéletesíti”. Lássuk először ennek a magyarázatát, majd térjünk vissza később a tanítás második felére.
(A héber szövegben szó szerint itt az a kifejezés szerepel, amit a nyers nemesfém megmunkálóira használnak.)
A fél-érettség hét jele
Amíg az ember „faragatlan”, azaz „csiszolatlan gyémánt”, addig rejtőzhetnek igen pozitív kvalitások a lelke mélyén, de ezek szunnyadnak. Ennek az ébredező szellemnek hét tulajdonságát sorolja fel a Misna (Ávot 5:7):
- Hivalkodik a nála nagyobb ember előtt. Egyrészt tudatában van a saját magában rejlő isteni szikrának és tehetségnek, másrészt még nem ismeri fel a „szintrendszert”, a folyamatos fejlődés lehetőségét, és azt, hogy sokan ebben már nála jóval messzebb jutottak el.
- Megszakítja a másik beszédét. Lelkes és izgatott, mert értékeli a bölcsességet és az érveket, de még nem tudja ezt a türelemmel és társadalmi normákkal megfelelően összehangolni.
- Mindenre azonnal akar válaszolni. Impulzív reakciók és érzelmek irányítják, még nem szokta meg a „pihentetett” gondolat különleges értékét.
- Kommunikációs nehézségek. Mivel figyelme elsősorban még saját magára és a gondolataira irányulnak, ezért nem érti meg jól a másik embert, hogy mit akar tőle, mi motiválja, és nem tud „a bőrébe bújni”, hogy tudásával segítse.
- Nehezen ragadja meg a lényeget. A kifejtéseket és magyarázatokat már jól megérti, meg is tudja jegyezni és visszaadni őket, de nem tudja „madártávlatból” átlátni. Azzal tehetne jót másokkal, ha képes lenne a sokból kiválasztani a kevés elsődlegeset, de erre még nem érett meg.
- Nem árulja el a hiányosságait. Talán magának sem vallja be szívesen, mert még nem fejlődött ki eléggé a magabiztossága, így attól fél, hogy egy-egy gyengeség képes lenne megingatni a renoméját mások vagy a saját szemében.
- Retteg a Nagy Kérdésektől. Amikről úgy érzi, hogy kikezdhetik a világnézetét, megrengethetik az életvitelét. Van egy jiddis mondás: „egy kérdésbe nem hal bele az ember”. Mindenféle világnézettel szemben megfogalmazhatóak komoly kérdések. Egy igazságkereső ember úgy választ életutat, hogy van bátorsága ezekkel szembenézni.
Egy ilyen ember „félkész”, azonban már rajta van a jó úton. Elkezdett egy spirituális felfedezőutat, tanulja a Tórát, és sok mindent tud is belőle, de nem jutott el még egy stabil, egyensúlyi pontra.
Ahogyan azonban halad, és megvívja ezeket a fejlődéssel járó csatákat, amikről a fenti hét tulajdonság szól, folyamatosan gyakorlati tapasztalatot szerez és „bűntől félővé” válik.
Ez tágabb értelemben egy igen komoly szint: a „félelem”
egyfajta állandó éberség, tudatossági szint, melyben képes érzékelni, hogy hol rejtőznek azok az „aknák” (vagyis „bűnök”), amikre a legtöbb ember sajnos rálép, és ezzel akaratlanul is bajt okoznak,
akár ember-ember, akár ember-Teremtője viszonylatban.
Fenntartható spirituális fejlődés
A fent említett tanítás második része: „nem a tanulatlan ember a jámbor [chászid].” A héber nyelvben két különböző szó írja le a jó embert: a cádik az igaz ember, aki nem tesz semmi rosszat, és mindent úgy csinál, ahogyan csinálnia kell. Magyarul talán „törvénytisztelő”-nek nevezhetnénk.
Ezzel szemben a chászid* magasabb szint: ő azt keresi állandóan, hogy hogyan lehet ezen a „nullszinten” túljutni, továbblépni, azaz: fejlődni. Kutatja, hogy milyen kvalitás és potenciál rejtőzik az emberi lélekben, amit ő nem akar kiaknázatlanul hagyni. Röviden: a cádik azt teszi, amit kell, a chászid pedig többet.
(*Nem összetévesztendő – azonban nem is teljesen függetleníthető – a XVIII. században indult mozgalommal, a haszidizmussal.)
Erről tanítják Bölcseink, hogy a tanulatlan ember ezt az utóbbi szintet nem érheti el. Cádik talán lehet: mindent be tud tartani, ami szükséges, mert ügyesen feltérképezi, hogy mik azok a dolgok, amik az életviteléhez feltétlenül szükségesek.
Ez a hozzáállás azonban nem kedvez az állandó fejlődési ambíciónak.
A chászid nem „letudni” szeretné a Tóratanulást, azért, hogy megtudja belőle a számára gyakorlatilag is releváns részleteket, hanem „kincsekre vadászik” a Tórában, amitől azt reméli, hogy soha nem látott távlatokig vezeti őt a lelki felfedezőútján.
A chászid ambíciója és a Tóratanulás tehát szorosan összefügg. A chászid egyfajta lelki „fenntartható fejlődést” igényel, a Tóratanulás pedig biztosítja ehhez az állandó tartalmat, utánpótlást.
Törekvés és igényesség
Visszatérve a szkeptikusokra, akik nem hisznek a Tóra egyéniség-megváltó képességében: a tanítás első része alapján elképzelhető, hogy amikor nagytudású, ámde kevésbé impresszív egyéniséggel találkoznak, akkor ő is ilyen „csiszolatlan gyémánt”.
Lehet, hogy az az illető megrekedt a szellemi fejlődésben félúton. Ez természetesen nem a Tóra hibája, hanem a „felhasználójáé”.
De az is lehetséges, hogy valóban egy kiforrott egyéniséggel van dolgunk, aki azonban mindezzel együtt, minden jószándékával és Tóratudásával is, alatta marad társának, aki ugyan nem akkora törvénytudó mint ő, viszont sokkal kellemesebb a személyisége, az egyénisége.
Sokfélék vagyunk, és sokfélék a képességeink – ami az egyiknek természetesen könnyen megy, az a másiknak legyőzhetetlen feladat is lehet.
De ez vajon elegendő kifogás arra, hogy ne tanuljunk, hiszen úgysem leszünk tőle jobbak?
Aki úgy gondolkozik, mint a fent említett „chászid”, annak nem. A fejlődés, az útvonal és a potenciál a lényeg, nem pedig a versengés másokkal.
A Tóra állandó, rendszeres tanulmányozása által haladhatnék, fejlődhetnék, és a személyem állandó kihívásnak lenne kitéve. Ha ezt a lehetőséget, amit a Teremtőtől kaptam ajándékba, kihagynám, hogyan tudnék tükörbe nézni?
Ha 120 év után szembe kellene néznem azzal az önmagammal, aki lehettem volna?
Vajon akkor eléggé megnyugtató válasz lenne, hogy „én minden törvényt betartottam”?
Az önmagával igazán őszinte ember tudja, hogy végső soron saját magához, a lehetőségeihez képest kell megítélnie a saját lehetséges szellemi fejlődését, és nem másokéhoz.
