„Érdemeld ki a micvákat!”
Így szokták megköszönni héberül azt, ha valaki jót tesz a másikkal. A micvák a Tóra parancsolatai, a jó cselekedetek, amiket a Teremtő azért adott nekünk, hogy azáltal, hogy megcselekedjük őket, jobb emberek lehessünk, közelebb kerülhessünk Hozzá. Látszólag egyszerű a rendszer: cselekvések egy bizonyos listájának elvégzésével lelkiekben fel tudunk emelkedni, magasabb szintre kerülni. A gyakorlatban azonban mégsem egészen ezt tapasztaljuk. Mi lehet ennek az oka?
„Fuss a könnyű micva után és szaladj a bűn elől!” (Pirké Ávot 4:2)
A vilnai Gáon fő tanítványa, Rabbi Cháim miVolozsin magyarázata szerint ebből a tanításból az következik, hogy míg a micvák szaladnak előlünk – hiszen mi futunk utánuk –, addig a bűnökkel fordított a helyzet: azok minket kergetnek. Szóval nem olyan egyszerű megcselekedni azokat a micvákat, mint ahogy első pillantásra tűnik.
Hasonló tanítást mond az Árizál fő tanítványa, Rabbi Cháim Vitál. Ő azt tanítja (Sááré Kedusá 1:2), hogy a micvák a lélek magasabb szintű részeihez kapcsolódnak, és az ember magas szintű lelkében önmagában nincsen elég erő ahhoz, hogy megcselekedje őket, addig, amíg az alacsonyabb szintű lélek nincsen „kijavítva”. Ennek az az oka, hogy az ember különböző szintű lélekrészei összeköttetésben léteznek. Az ő elmélete szerint ahhoz, hogy a micvákat meg tudjuk csinálni, a saját lelkünket, azaz tulajdonságainkat kell kijavítanunk, ami egyáltalán nem egyszerű dolog. Ebből ő is arra a következtetésre jut, hogy a micvákat nem lehet csak úgy, mindenféle előkészület nélkül megcsinálni. Lássunk egy példát:
„Beszélj azokról, amikor otthon ülsz, a házadban, amikor jársz az úton, amikor lefekszel és amikor felkelsz.” (Mózes 5., 6:7)
Ebből a mondatból tanulják Bölcseink azt a tórai parancsolatot, hogy reggel és este el kell mondanunk a Smá Jiszráél című szakaszokat, három rövid tórai részletet (Beráchot 21a). Ez a micva vajon nehéz vagy könnyű? Attól függ. 3-5 perc elég a szöveg elolvasásához, ha nem tudunk héberül olvasni, akár fonetikus átírásból is mondhatjuk – ezek alapján nem tűnik nehéznek. De ha nem vagyunk hozzászokva, hogy rögzített időkben héber nyelvű imákat mondjuk, hamar akadályokkal fogunk szembenézni. Például különböző életszituációkban félre kell vonulnunk, társaságban magyarázkodnunk, azért, hogy elmondhassuk a Smát.
Ez igaz olyasvalakire, aki élete egy későbbi pontján veszi magára a micvákat mint elköteleződést. Mi a helyzet, ha valaki egész életében csak vallásos zsidó környezetben élt és nem különösebben foglalkoztatta a gondolat, hogy bármilyen másfajta életmódot válasszon? Egy ilyen embernek is ki kell „érdemelnie” a micvákat? Igen, ha a micvát tágabb értelemben úgy értelmezzük, mint közismerten helyes cselekvést, ami az Örökkévaló szolgálatához közelebb visz. Lehetséges például, hogy emberünk ugyan mindennap részt vesz a közösségi imákon, csak kicsit késve érkezik. Természetesen az Örökkévaló szolgálatába nehezen fér bele az, hogy ha a főnökével kellene találkoznia, akkor öt perccel előbb ott van, de ha a Világ Teremtőjével és Irányítójával, akkor rendszeresen késik.
Tegyük fel, hogy javítani akar ezen a rossz szokáson. Vajon könnyű dolga lesz? Nem: időről-időre közbejöhet valami, ami miatt nem tud úgy fejlődni, ahogyan elképzelte eredetileg. Ez vajon azt jelenti, hogy az Örökkévaló nem kér az ő szolgálatából? Hogy szándékosan akadályokat gördít elé? Nem erről van szó, hanem arról, hogy alulértékelte a micvákat.
A micvák csak látszólag apró jócselekedetek, valójában óriási, értékes drágakövek, amiket ki kell érdemelni, és ha sikerül, meg kell tanulnunk értékelni.
Ha az időbeni érkezést ennyire fontosnak fogja tartani, meg fogja érteni azt, hogy nem annyira egyszerű megszerezni. Mint ahogy azon sem csodálkozunk, amikor bemutatnak nekünk egy elegáns autót vagy lakást, és utána elárulják az árát, egy csillagászati összeget. Ha fontos számunkra, hogy a miénk legyen, és megengedhetjük magunknak, nem panaszkodunk egy percig sem, hanem örömmel kifizetjük. Nem jut eszünkbe olyasmi, hogy a Gondviselés valószínűleg nem akarja, hogy a miénk legyen.
Ez megmagyarázza, hogy miért írja a fenti Pirké Ávot-idézet, hogy fussunk a könnyű micva után. Egyrészt, ha könnyűnek látjuk kívülről, attól még nem biztos, hogy valóban könnyű a végére jutnunk. Másrészt, lehet, hogy valóban olyan élethelyzetben vagyunk, hogy könnyebben meg tudjuk szerezni ezt a micvát, mint mások (vagy mint mi magunk más micvákat), de az, ahová a micva elvezethet, az a végeredmény már nem „könnyű”, hanem felbecsülhetetlenül értékes.
Mindebből következik, hogy aki egyetlen micvát is megszerzett, elégedettséget kell, hogy érezzen, nem pedig azt, hogy mennyi minden van még hátra, mennyi minden hiányzik még a teljességéből. Ugyan általában véve jó az, ha az ember a szellemi fejlődés terén minél többre vágyik, de ha ezt olyankor érzi, amikor valamit sikerült elérnie, akkor az egy destruktív érzés, ami nem lelkesíti, nem segíti, hogy újabb, hasonló sikereket érjen el. Ezért küzdeni kell az ilyen érzelmek ellen.
Az is egy fontos tanulsága ennek a megértésnek, hogy a kihívást a micvára való felkészülés jelenti. Ha fejlődni akarunk, ebbe kell fektetnünk az energiánkat. Különleges aktualitása ennek a kérdésnek Szukot, a sátoros ünnep küszöbén, a sátor építése. A Tóra nem ír olyan micvát, hogy építsünk sátrat, mégis szerte a világon vallásos zsidók százezrei vannak elfoglalva a sátor építésével. Ez ugyanis a tipikus példája a micvára való felkészülésnek, micva előkészítésének (hekser micvá). A Tóra azt írja, hogy lakjunk sátorban 7 napig, de ahhoz, hogy ezt megtegyük, szükséges a sátor felépítése. Hasonlóan van ez a többi micvával is: az előkészítés gyakran nehezebb, és annak kell a jelentősebb hangsúlyt kapnia. Hiszen ki ne tudna egy sátorban üldögélni, kényelmesen enni és aludni? Ahhoz viszont, hogy idáig eljussunk, gondos tervezés, építkezés és fáradság, egyéni erőfeszítés szükséges.
Mindenki, aki hisz Istenben, vágyik arra, hogy közelebbről is megtapasztalhassa az Ő nagyságát. Hogy megtisztuljon a külvilág zajától, hogy a Teremtés csodáin meditálhasson, egy tiszta érzést érezhessen. Ha már volt része ilyesmiben, azt kívánja, hogy bárcsak gyakrabban megtörténne ez a csoda.
Mégis, miért olyan nehéz közel kerülni Hozzá? Miért olyan ritkák ezek a pillanatok, még akkor is, ha életünk minden perce a vallás jegyében zajlik? Mi az, ami elválaszt Istentől?
A megszokásaink, a meglévő, rendíthetetlennek tűnő életmódunk, amiből a micvák képesek kibillenteni. Ha legyőzzük azt a tévképzetet, hogy a micvák csupán apróságok, akkor talán ezt a kérdést sem érezzük olyan fájónak. Hanem megértjük, hogy a micvákra fel kell készülnünk, és érdemes ebbe a felkészülési szakaszba jelentős energiákat fektetnünk, mert ez az, ami egészen a Teremtő közelségéig vezet minket.
