„Ezek a zsidók összetartanak” – antiszemita vád vagy tórai kötelesség?

Vajda Mihály filozófust a napokban felkérte a Szombat szerkesztősége, hogy írjon a zsidó öngyűlöletről.

Cikkében Hannah Arendt német zsidó filozófusnőtől idéz, aki az áhávát Jiszráélről, vagyis a zsidóság iránt érzett szeretet tórai parancsolatáról, pontosabban annak téves voltáról ír.

Meggyőződésem, hogy véletlenek nincsenek. Ez az idézet is éppen most merült fel, csupán néhány nappal azelőtt, hogy a Tórából az egyik legszebb, leggazdagabb, legalapvetőbb hetiszakaszunkat olvassuk fel. A Kedosim hetiszakaszt, ami az Áhávát Jiszráél micváját tartalmazza:

„Szeresd felebarátodat [társadat], ahogyan saját magadat.” (Mózes 3., 19:18)

A talmudi hagyomány elárulja, hogy ez a kissé rejtélyesen hangzó „felebarát” kifejezés a többi Tóra-tartó zsidóra vonatkozik. A Tóra megparancsolja, hogy tartsunk össze,

erősítsük meg a kötelékeket, amik összekapcsolnak minket, a népet, amit a Tóra tartása egyébként is összeköt.

Fantasztikus, hogy ez a tórai mondat szó szerinti cáfolata Hannah Arendt egyik érvének, amiért nem képes elfogadni a „zsidók szeretetének” gondolatát:

„[…] ez a ‘zsidók szeretete’, mivel magam is zsidó vagyok, meglehetősen gyanúsnak tűnik a számomra. Nem szerethetem magamat, sem olyasmit, amiről tudom, hogy lényem szerves része”

Hannah Arendt úgy érvel, hogy nem szeretheti saját magát (és Vajda Mihály ezt a gondolatot fűzi tovább úgy – a zsidó öngyűlölet ellen érvelve – hogy nem is gyűlölheti). Ezzel szemben a Tóra természetesnek veszi azt az emberi érzelmet, amivel saját magunkat szeretjük – és erényt épít rá.

Ahelyett, hogy – a filozófussal ellentétben – elítélné az ember természetes önszeretét, új, pozitív irányba csatornázza azt.

Angol humor, francia konyha, német pontosság

Mielőtt elmélyednénk abban, hogy pontosan mi is ez a pozitív irány, vizsgáljuk meg Hannah Arendt másik érvét a zsidóság (ill. bármilyen más nép) szeretete ellen:

„soha életemben nem ‘szerettem’ egy népet vagy egy közösséget – sem a német, sem a francia, sem az amerikai népet, sem a munkásosztályt, sem bármi hasonlót. Én valóban ‘csak’ a barátaimat szeretem, s az egyetlen szeretet, amit ismerek, és amiben hiszek, az az egyes emberek iránt érzett szeretet.

Mit jelent az, hogy „ez az egyetlen szeretet […] amiben hiszek”?

Vajon ez azt jelentené, hogy a filozófusnő tagadja a népek szeretetét, mint általánosságban létező jelenséget? Vajon a filozófusnő szerint nem létezik olyan, hogy valaki szeretné a német, francia, amerikai, vagy akár a magyar népet?

Feltehető, hogy a filozófusnő nem a minket körülvevő szociológiai valósággal kíván vitatkozni, és ő is elismeri, hogy igenis, hallottunk olyan emberekről, akik népeket, csoportokat szeretnek (vagy akár éppenséggel gyűlölnek).

Hanem azt akarja mondani, hogy minden ilyen típusú szeretet helytelen, indokolatlan vagy etikátlan. Hiszen amíg nem ismerjük magát az egyes embert, nem mondhatunk semmit a csoportról, ahová tartozik.

Vagyis tagadja a „nemzetkarakterológia” fogalmának legitimitását.

Ha akarjuk, ha nem, észrevehetjük, hogy az olaszok, spanyolok, élénkebbek, az arabok érzelmesebbek, az északi népek nyugodtabbak, az amerikaiak ambíciózusabbak a többinél. Igenis van magyar humor, angol humor, és francia konyha.

Az ember társas lény, és a társadalomban való létezéséből következik az, hogy az egyes együtt élő csoportok bizonyos mértékben hasonulnak egymáshoz, és ezzel egyidőben a többi csoporttól eltávolodnak.

A tórai hagyomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy 70 nyelv van a világon, amik 70 különböző „védőangyal” hatása, szellemi vezetése alatt állnak.

„Ahogyan vezeti az Örökkévaló a népeket, amikor elválasztja az emberek fiait, megállapítja a népek határait, Izrael fiainak számának [70] megfelelően” (Mózes 5., 32:8)

Minden népi karakterben más előnyös és más hátrányos oldalak vannak. Az előnyök: az isteni adomány, amivel a nép érvényesülni tud, míg a hátrányok a kihívások, amikkel meg kell küzdeniük.

A zsidó nép pedig, ami szétszórattatott a népek között, feladatának tekinti, hogy minden néptől tanuljon, mindkét területen: a jó viselkedésből vegyen jó példát, a rossz viselkedést pedig számítsa elrettentésnek.

Így egy vallásos zsidónak teljesen belefér az, hogy bármelyik népet „szeresse”, vagyis értékelje a jó tulajdonságait, és tanulni akarjon belőlük. Nem úgy, mint a fent idézett filozófusnőnek, aki elhatárolódik az ilyen általánosításoktól.

Szeretni azt, akit amúgy is

A zsidó nép saját maga felé irányuló, megparancsolt szeretete [áhávát Jiszráél] persze teljesen más jellegű.

Mint minden parancsolat a Tórában, ez is arra irányul, hogy „nemesítsen” minket a betartása által:

„Nem adattak a parancsolatok másért, csak hogy kiműveljék a teremtményeket” (Berésit Rábá 44:1)

Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem arról van szó, hogy némelyekben megvan ez a szeretet-érzelem, másokból pedig hiányzik (ahogyan Gerschom Scholem és Hannah Arendt idézett dialógusából hallatszik).

Ennek kapcsán nem kerülhető meg az ősi kérdés: vajon lehetséges-e a szeretetet megparancsolni?

Lehet-e parancsra szeretni?

Sokan ugyanis úgy érzik, hogy az a szeretet, ami parancsra történik, az nem valóságos szeretet, nem egy őszinte érzelem megnyilvánulása. Nem így viszonyul egy vallásos zsidó a Tóra által megparancsolt szeretethez: az Örökkévaló szeretetéhez, valamint a többi zsidó szeretetéhez.

Az Örökkévaló nem egy kegyetlen kényúr, aki szigorúan parancsba adja, hogy szeressük. Ő a mi jóságos Teremtőnk, aki minket szeret, és teljesen logikus az, hogy szeressük.

Hasonlóan logikus, hogy szeressük a többi zsidót, akik a Tórát betartják, az Örökkévalót szolgálják. Így a tórai szeretet-parancs csak a szeretetet adja parancsba, ami egyébként is teljesen normálisan elvárható.

Akkor miért van rá szükség?

Azért, mert nem mindig könnyű szeretni a másik embert. Néha nehéz elviselni a furcsaságait, viselkedését. Néha nehéz megérteni a gondolkodását. Néha pedig üzleti, anyagi vagy politikai érdekek ütközhetnek, és ez is tövist hoz a másikkal való kapcsolatunkba.

Ezért tanít minket arra a Tóra, hogy maradjunk kontrollban. Tanuljunk meg uralkodni önmagunkon, irányítani az érzelmeinket, a saját, józan megfontolásunk alapján: a békességet és a szeretetet igyekezzünk szaporítani, az ellenségeskedést pedig csökkenteni.

Igyekezzünk az előnyös oldalát meglátni a másik embernek, és felülemelkedni saját, személyes sérelmeinken.

Ennek a fajta tórai szeretetnek tehát semmilyen köze nincsen ahhoz az ön-szeretethez, önző részrehajláshoz, amitől a filozófusnő elhatárolódik. Ez a szeretet kihívás, ami a lelki-szellemi önfejlesztésre ösztönöz.