Macesz, a változás kenyere

„Világok Ura! Tudott dolog Előtted, hogy az az akaratunk, hogy teljesítsük az akaratodat. És mi az, ami ebben megakadályoz? Az élesztő, ami a tésztában van […]”

(Beráchot 17a)

A Talmud az ember lelkében lévő rossz ösztönt [jécer hárá] az élesztőhöz hasonlítja:

  • A kovászos kenyér nagyobbnak látszik, mint amilyen – hasonlóan az emberi gőgösséghez, ami nagyobbnak szereti látni magát a valóságosnál.
  • A kovászos kenyér nagy, vonzó, és illatos a szerény, kovásztalanhoz képest – ez szimbolizálja az ember vágyódását a fizikai világ múlandó örömei iránt.

Sokakban felmerült már a kérdés: ha valóban ennyire negatív szimbólum a kovászos kenyér, akkor hogyhogy egész évben szabad ennünk?

Erre az egy hétre a kovászos fogyasztása súlyos tilalom. Súlyosabb, mint bármelyik másik étkezéssel kapcsolatos tilalom, ami a Tórában áll.

Hiszen míg az összes többi tiltott ételért a Tóra a botütést írja elő büntetésként, addig ebben a hétben aki kovászosat eszik, annak a büntetése kárét, azaz „a lélek kivágattatása”. Ez egyfajta égi bíróságon végrehajtandó halálbüntetésnek felel meg.

Egy lehetséges válasz:

azáltal, hogy Peszáchkor tilos az, ami máskor szabad, beleélhetjük magunkat a változás helyzetébe.

Ezáltal talán könnyebben tudunk megbarátkozni a gondolattal, hogy esetleg akadna javítanivaló évközbeni tetteinken, viselkedésünkön. Hiszen ezekben a napokban az egész évben fogyasztott kenyerünk az, ami tilossá válik!

Az is megfogalmazódhat bennünk, hogy talán nem is olyan rossz, nem is olyan nehéz az a változtatás. Egész évben megszoktuk azt, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, és nehéznek érezzük azt, hogy változtassunk bármin is.

Ezért Peszách a szabadság ünnepe: a szabadság a saját magunk által észrevétlenül saját magunkra aggatott béklyóktól.

Aztán elmúlik a Peszách, és újra visszatérhetünk a kenyérhez. Ez viszont nem azt jelenti, hogy visszatérünk saját régi hibáinkhoz!

Hiszen mostanra már remélhetőleg tanultunk a macesz „leckéjéből”: megértettük, hogy tudunk változtatni. Képesek vagyunk arra, hogy felülemelkedjünk a külvilág gyakran negatív befolyásán.

Ezután pedig a legnagyobb teljesítmény az, ha visszamegyünk ugyanoda, de ezúttal helytállunk a megpróbáltatásban. Ahogyan Rámbám mondja:

a megtérés [tesuvá] legmagasabb szintje az, amikor ugyanolyan körülmények között nem követi el az ember ugyanazt a bűnt.

(Megtérés Szabályai 2:1)

Ez az egyik „csúcsteljesítménye” a Tórának: képes arra, hogy felruházzon azzal az erővel, hogy akár nehéz körülmények között is megőrizzük emberi tartásunkat.