KÉRDÉS: Hogyan tanulhatok meg valódi átéléssel imádkozni a gyakorlatban?
VÁLASZ:
Sokszor hallunk arról, hogy nagy cádikok [jámbor emberek] milyen magas szinteket értek el az imájuk által. Ritka azonban az olyan jótanács, ami minket, egyszerű embereket segít a fokozatos, fenntartható fejlődésben.
Pedig mennyi szükség lenne az ilyen tanácsokra! Nem egyre és nem kettőre, hanem állandó utánpótlásra és megerősítésre (chizuk)!
Viszont a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. A legutóbbi alkalommal elkezdtünk arról beszélni, hogy hogyan tudjuk a naponta elmondott 100 áldásunkat megerősíteni:
Az áldások útja egy kiváló stratégia arra, hogy az imáinkat továbbfejlesszük. Maga a zsidó imakönyv egésze sokszor látszik bevehetetlen, végeláthatlan szövegnek, és az ember azt sem tudja, hová fogjon.
Vannak, akik úgy érvelnek, hogy az ima héber szövegének a különböző magyarázatait érdemes tanulmányozni, azért, hogy az új színt vigyen a megszokott rutinunkba. (Természetesen ehhez feltételezzük, hogy az imakönyv héber nyelvét érti az imádkozó.)
Ez az útvonal valóban kecsegtet némi reménnyel és lelkesedéssel, de egyben magában hordozza a gyors kifulladás veszélyét is. Főleg amiatt, hogy sok energiabefektetést igényel, és az ember egy idő után belefárad, hogy nem látható, hogy merre van a folyamat vége.
Mások azt mondják, hogy haladjunk fontossági sorrendben, és tegyük bele minden erőnket például az Ámidá első áldásába. Ez azonban igen nehéz, mivel a szöveg összetett, és én személy szerint nagyon féltem az embereket a csalódástól, hogy csak próbálkoznak, erőlködnek, és ha nem járnak sikerrel, feladják az egészet.
Azt mondják: „mégsem nekem való.” Milyen kár!
A mindennapjainkat behálózó rendszer
Ezért a praktikus jótanács: koncentráljunk csak a napközben elmondott, rövid áldásokra.
- Ébredéskor, lefekvéskor mondott áldások: ezek azok az időszakok, amik az átmenetet jelentik ébrenlét és álom között. Az álom során a lélek felemelkedik, így kulcsfontosságú, hogy lelkileg is részt vegyünk ezekben az átmeneti folyamatokban. Gondoskodjunk a megfelelő időbeosztásról, elegendő alvásról, és ne ezen a néhány percen próbáljunk spórolni, hogy minőségi kezdetet és befejezést tudjunk adni a napunknak!
- Reggeli áldások: ez indítja be a reggeli imánkat, ami a nap leghosszabb, legjelentősebb imája. Sok olyan hálával és örömmel kapcsolatos alapvető koncepciót tartalmaz, aminek ebben az imarészben van a fő helye.
- Étkezés előtti, utáni áldások: a legrövidebb áldásaink, a legkiválóbb lehetőség a „lustáknak”, akik tartanak attól, hogy nem képesek egy hosszabb áldást végigmondani odafigyelve. Egy egyszerű sehákol áldás viszont senkit nem fog megterhelni!
- Mosdó használata utáni áldás (áser jácár): ezek az áldások adják a napunknak a „pilléreit”, amik mindenen átnyúlnak, és még böjtnapokon is mondjuk őket. Használjuk a kreativitásunkat, és találjunk megfelelő elhelyezkedést arra, hogy teljes odaadással mondhassuk el ezt a kiemelkedően szép imaszöveget, melynek igazán erejében áll, hogy felkészítsen minket a tökéletes imádkozás képességére!
Emlékezzünk Simson Dovid Pinkusz rabbi hasonlatára: az áldások által „békét” kötünk a Teremtővel. Csodálatos érzés megtapasztalni, hogy úgy is beszélhetek az Örökkévalóhoz, hogy az örömöt jelent! Ez az élmény, ez az egyszerű gyakorlat képes arra, hogy visszaadja az emberbe a saját magába vetett hitét.
Az áldás „kétélű fegyver”: ha jól használjuk, lelkesít, de ha csak elhadarjuk, „letudjuk”, akkor lelkünk mélyén nagyon rossz véleményen leszünk saját magunkról. Akinek van egészséges lelkiismerete, azt marcangolni fogja belülről a tudat, hogy hogyan létezik az, hogy nem is tudja, hogy elmondta-e a legutóbb fogyasztott csemegére az utóáldást?
Az áldás, ami finomabb mint a sütemény
Csodálatos történetet mesélnek a Chátám Szofer nevű rabbiról: minden délután, amikor tanult, a segítője odakészített neki egy apróbb harapnivalót. Egyik alkalommal azonban kíváncsi volt, hogy vajon észrevenné-e a rabbi, ha ő maga enné meg?
Észrevette. Kérdezte, hogy hová tűnt? A segítő azt állította, hogy már megette. Mire a rabbi válasza: azt, hogy megettem-e, nem tudom biztosan (mivel nagyon bele volt merülve a tanulásba).
„De azt, hogy az áldást nem mondtam el rá, az biztos!”
A Chátám Szofer olyan magas szinten volt, hogy számára az étkezés lényegi része az áldás volt, nem pedig maga az ennivaló! Ez volt számára az az esemény, ami emléket hagyott fejében, nem pedig az étel íze.
Mi ebből a tanulság számunkra, egyszerű emberek számára?
Olyan praktikus gyakorlatot és irányvonalat tanulhatunk ki ebből, melyhez mindannyian képesek vagyunk viszonyulni:
Tegyük az áldásunkat emlékezetessé!
Mondjuk úgy, hogy ne tudjuk elfelejteni (legalábbis még néhány percig, amíg szükség van rá). Ezáltal elkerülhetjük a bűntudatot, hogy azt sem tudjuk, mit beszélünk. Egyúttal felhajtunk az „autópályára”, ami a Teremtővel való személyes kapcsolat kialakítása felé halad, gyors ütemben.
Ha ilyen valóságos, minőségi, mégis egyszerű és tartható érintkezési pontokat tartunk fent a napunk során, akkor ezáltal haladhatunk abba az irányba, hogy az imáinkba is át tudjunk emelni ebből az emelkedett érzésből.
Én-idő: amikor nem szégyellünk „vallásosak” lenni
Az áldások előnye, hogy szét vannak szórva a napunk során, és könnyen megfogható bevezetőt jelentenek az ima művészetébe. Hátrányuk azonban pontosan ugyanez: sokat közülük akkor kellene elmondanunk, amikor mindenki figyel.
Valljuk be: a ránk szegeződő szempárok sokasága nem sok jót tesz az áldásunk minőségének. Számoljunk azzal, hogy a naponta elmondandó 100 áldás egy része áldozatául eshet ennek a figyelemnek.
A társadalmi nyomás még sajnos akkor sem feltétlenül pozitív, ha az egész napunkat ortodox vallásos zsidó közösségen belül éljük le. Mennyivel inkább igaz ez, ha olyanok vesznek minket körül, akik egyáltalán nem tudják értelmezni az áldás fogalmát!
Ennek a nehézségnek egy lehetséges gyógymódja, ha megerősítjük az egyedüllét imáját.
Egy jó edzőterep lehet erre a reggeli (ima előtti) áldások.
Ha ezeket tudjuk fejből, és van lehetőségünk arra, hogy csendes, magányos útvonalon, gyalog menjünk reggeli imára a zsinagógába, akkor mindenképpen használjuk ki a lehetőséget (persze odafigyelve arra a törvényre, hogy nem mondunk áldást akkor, amikor tisztátalanság (például kutyaürülék vagy mobilvécé) vagy nem megfelelően befedett női testrészek közelében haladunk el).
Meg fogunk lepődni azon, hogy ugyanazokat az áldásokat mennyire másképpen mondjuk akkor, amikor senki más nem figyel, csak mi magunk és a Teremtő.
Tovább emeli ennek a gyakorlatnak a színvonalát, ha még azelőtt, hogy az áldásokat elkezdenénk mondani, röviden összeszedjük, kitisztítjuk gondolatainkat, szívünket.
Felkészülünk az imára, és végigmegyünk a legfontosabb gondolatokon, amik ilyenkor fontosak:
mit jelent számunkra, miért fontos az, hogy imádkozhatunk, miért vagyunk hálásak, milyen érzés vesz körül minket jelenlegi élethelyzetünkben, gondtalanságunkban, mikkel vagyunk megelégedve.
Ha kipróbáljuk a fent leírt fejlődési programot néhány napon, héten keresztül, új tartalmat nyerhet számunkra a talmudi mondás:
„Aki különösen jámbor [chászid] akar lenni, tartsa be az áldások dolgait” (Bává Kámá 30a)
Sok sikert és áldást kívánok mindehhez, mindannyiunknak!