Peszách ünnepének egyik kiemelkedő jellegzetessége az őrzés, őrködés fogalma. A Tóra két különböző két külön téma kapcsán is megemlíti. Az egyik a széder este, amit az „őrzés éjszakájának” nevez:
„Az őrzés éjszakája ez az Örökkévalónak, kihozni őket Egyiptomból. Ez az az éjszaka, az Örökkévalónak őrzés, Izrael minden fiainak, nemzedékeken keresztül.” (Mózes 2., 12:42)
Ezen az éjszakán mi is éberen őrködünk az éjszaka felett, és az Örökkévaló is megőriz minket ilyenkor minden bajtól.
A másik pedig a macesz, a kovásztalan kenyér, amit őriznünk kell:
„És őrizzétek a maceszt, mert ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptom földjéről” (Mózes 2., 12:17)
Ennek egy gyakorlati aspektusa az, hogy ezen az estén olyan maceszt eszünk, amit már az aratástól (más vélemények szerint az őrléstől) kezdve őriztek. Ez az úgynevezett smurá macesz. Vannak, akik az ünnep mind a nyolc napján ilyen maceszt esznek. Ez azonban nem kötelező, hanem egy helyes szokás (ld. Sulchán Áruch OC 453:4, Misna Berura 453:21).
Mi a különbség az első esti maceszevés és az ünnep többi napja között?
Ha a Tóra szövegét nézzük, abból úgy látszik, hogy mind a hét napon van tórai kötelezettség a macesz fogyasztására (ld. Mózes 2., 13:6). Bölcseink azonban megmagyarázzák, hogy valójában csak széder este micve maceszt enni (ld. Peszáchim 91b).
Az összes többi napon tilos enni kovászosat. Ezért ha kenyeret akarunk olyankor enni, annak kovásztalannak kell lennie – vagyis macesznak. A fogyasztás azonban nem kötelező. Ha valaki csak széder este eszik, és az egész ünnep alatt nem, az semmilyen kötelezettséget nem mulaszt el.
Van valami szokatlan abban, hogy a Tóra éppen a macesz kapcsán parancsolja meg az őrzést. Mit is jelent ugyanis az őrzés fogalma általában?
Az természetes, hogy gondoskodunk kell arról, hogy a macesz nehogy megerjedjen, és kovász keletkezzen benne, hiszen a kovászos fogyasztása Peszáchkor tilalmas. Emiatt nem lehet teljesen elfogadni azt a választ, hogy a Tóra ezért parancsolja meg a macesz őrzését, hiszen a kovászos fogyasztásának tilalmát külön megparancsolta (ld. pl. Mózes 2., 13:7).
Akik őriznek minket, a vagyonunkat, a személyünket, azok mindig akkor dolgoznak jól, ha nem tudunk róluk. Ha megmaradnak a dolgok olyannak, amilyenek.
A Tórában is fontos fogalom az őrzés. Például őriznünk kell a szombatot. Az Örökkévaló őrzi az igazságot: emlékezteti az embereket életük fontos, egyéni feladatára.
(Ld. Zsoltárok 146:6. Lásd még Jákob jóslatai – az önismeret áldása c. cikkünket, mely az Omek magazin III. évf. 16. számában, Vájechi hetiszakaszban jelent meg, 2023. december 29.-én.)
Általában azt szoktuk őrizni, ami értékes és állandó. A maceszra viszont egyik sem igaz: a maceszt a Tóra a szegénység kenyerének nevezi (ld. Mózes 5., 16:3), hiszen csak lisztből és vízből áll.
Állandónak sem nevezhetjük, hiszen – ellentétben a szombattal – egy évben csak egyszer parancsolja meg a Tóra a fogyasztását.
Akkor mégis miért kell őriznünk a maceszt?
Valójában a Tóra maga ír egy választ, egy indoklást erre a kérdésre:
„Őrizzétek a maceszt, mert éppen ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptom földjétől.” (Mózes 2., 12:17)
Ez a válasz azonban nagyon furcsa, hiszen egyáltalán nem érthető, hogy hogyan válaszolja meg a fent felsorolt, jogos kérdéseket. Ezért érdemes megnézni a kontextust: az előtte és utána álló szöveget a Tórában.
Az idézett mondat előtt ez áll:
„Az első nap legyen szent gyülekezés és a hetedik nap legyen szent gyülekezés nektek. Semmiféle munkát ne végezzetek azon.” (Mózes 2., 12:16)
Utána pedig ez:
„Őrizzétek a maceszt, mert ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból, és őrizzétek meg ezt a napot nemzedékeitekre, örök törvényként.” (Mózes 2., 12:17)
Azt láthatjuk, hogy mind az első, mind a második mondatban egyfajta kettősség fogalmazódik meg: két nap és kétféle őrzés. Innen adódik az ötlet, hogy a kétféle kettősséget megfeleltessük egymásnak.
E logika szerint az első napra vonatkozik az, hogy őrizzétek a maceszt. Így már érthető a Tóra indoklása, hogy „mert pontosan ezen a napon hoztam ki seregeiteket Egyiptomból”.
Hiszen ez az időpontválasztást indokolja, és nem pedig azt, hogy miért kellene őrizni a maceszt. A macesz az első nap (pontosabban: az első éjszaka) kötelezettsége, és nem a többi napé, mert ez volt a kivonulás éjszakája.
A hetedik napnak pedig a második őrzés feleltethető meg: „őrizzétek ezt a napot nemzedékeitekre örök törvényként”.
Mindebből megérthetjük Peszách kettős természetét: hogy miben különbözik az első nap jellege és célja a hetedik napétól.
Az első nap középpontjában a maceszt őrzése áll. Ilyenkor azt érezzük át, hogy nemrég még szolgák voltunk, akik frissen szabadultak fel, és csak egy szegény kenyér a mindenünk. Ezért őrizzük úgy, mintha nagy érték lenne. Ezt értékeljük, ehhez ragaszkodunk, és ennek az evése számunkra a micva.
Az összes többi napon azonban már szabadok vagyunk, és „továbbfejlesztjük” újonnan megszerzett szabadságunkat egy magasabb szintre. Ez vezet minket el a hetedik naphoz, ami a megörökítés napja. Ahogyan a Tóra írja:
„Őrizzétek ezt a napot nemzedékeitekre örök törvényként.” (Mózes 2., 12:17)
Vagyis a hetedik nap az, ami állandóvá teszi a változást.
Ez egy nagyon fontos fogalom a mindennapi életünkben. Ugyanis talán ez az egyik legnehezebben megtapasztalható, alapvető fontosságú emberi élmény: a mély és radikális változás, fejlődés. És talán a legtöbb hitre is ehhez van szükség.
Nem véletlen, hogy Peszáchot – és különösen az ünnep hetedik napját – erősen szoktuk a hit fogalmához kapcsolni. Ugyanis a minket körülvevő világban azt látjuk, hogy az emberek nehezen változnak meg. És még ha meg is változnak, akkor is könnyen visszaesnek.
Ha például van egy szenvedélyük, egy rossz szokásuk vagy tulajdonságuk, akkor nehezükre esik attól megszabadulni és letenni.
Pedig csak ez az igazi, belső szabadság, amit ünnepelünk, és amire várunk. Ezért üljük meg évről évre, mert abban reménykedünk, hogy ez az idei Peszách belső, tökéletes szabadsághoz tud minket elvezetni.
A hetedik nap ünnepe az, hogy állandóvá tesszük azt a változást, amit a hét nap során elértünk.
A hetedik nap a tengeren való átvonulás „évfordulója”. Erről a Tóra így ír:
„Látták Izrael fiai az Örökkévalót, és hittek benne.” (Mózes 2., 14:31)
A hit a stabilitást jelképezi, ahogyan a Mózes kezeiről – az Ámálékkal vívott háború kapcsán – az áll, hogy „a kezei hit voltak”, vagyis stabilan tartotta őket (ld. Mózes 2., 17:12).
Peszách hetedik napján nemcsak az Örökkévalóba vetett hitünk megerősítését ünnepeljünk. Hanem – mint fentebb láttuk – a saját magunkba vetett hitet is meg kell erősítenünk, ha a változást állandósítani szeretnénk.
Hasonló dolgot mondunk a reggeli ébredéskor, a Mode áni imában:
„Hálás vagyok Neked, élő és létező Király, hogy visszaadtad belém a lelket – nagy a Te hited!”
Vagyis: jó, hogy hiszel bennem. Az Örökkévaló azért adja vissza az emberbe ébredés után a lelket, mert hisz abban, hogy fejlődni fog, és beteljesíti a küldetését.
Nekünk is követnünk kell Őt, és hinni saját magunkban.
Ez az a hit, amit meg kell erősíteni ahhoz, hogy a hetedik nap valóban olyan tartós változást hozhasson, amilyet a Tóra ígér.
