Ácháré Mot-Kedosim hetiszakasz – Neciv magyarázatai alapján

Ezen a héten ismét két hetiszakaszt olvasunk. Az Ácháré Mot fő témája a Jom Kipuri, Szentély-beli szolgálat, míg a Kedosim a Tóra „legsűrűbb” hetiszakaszainak az egyike, telis-tele micvákkal, részletekkel, erkölcsi és rituális törvényekkel.

(A hetiszakaszról készült videó tanítás)

Egy rendkívüli ünnep: a zsinagógában, a Szentélyben és a Tórában

Jom Kipur ünnepe kiemelkedik az összes többi ünnep sorából, több szempontból is. A zsinagógai gyakorlatban azért más, mert hosszabban imádkozunk, sőt, sok helyen az egész napot – szünet nélkül vagy minimális szünettel – imával, valamint böjttel töltik. A Szentély idején pedig ez volt az egyetlen nap, amikor a főpap bemehetett a Szentek Szentjébe, a Szentélyen belüli legszentebb helyre, és ott elvégezhette a különleges szolgálatot.

Mindezen felül maga az a mód is furcsa, ahogyan a Tóra mindezt leírja. Ahelyett, hogy először leírná magát az ünnepet, utána pedig a szabályait, pontosan a fordítottját teszi:

hosszasan sorolja a sok szabályt és részletet, majd a legvégén elárulja, hogy mindez egyébként Jom Kipurra vonatkozott.

Számszerűsítve: Mózes 3. könyvének 16. fejezetében az 1.-től a 28. mondatig végig a főpap szolgálatának részleteit olvashatjuk, majd a 29.-től a 34. mondatig (összesen 6 mondat erejéig) pedig Jom Kipurról általánosságban.

A Szentek Szentje egész évben nyitva állt – de csak Áron számára

A Neciv véleménye szerint mindez azzal magyarázható, hogy Áron főpap valóban kivételt jelentett: ő akármikor, amikor csak akarta, bemehetett a Szentek Szentjébe, természetesen a Jom Kipurkor is érvényes feltételeket szigorúan betartva.

Első hallásra ez pontosan az ellenkezője annak, amit a Tórából olvashatunk:

„Mondta az Örökkévaló Mózesnek: Beszélj Áronhoz, testvéredhez, hogy ne jöjjön minden időben a szentségbe […] ezzel jöjjön Áron a szentségbe: egy fiatal tulokkal, vétekáldozatként, és egy kossal, égőáldozatként.” (Mózes 3., 16:2-3)

Bölcseink azonban mást mondanak:

„Nagyon fájt ez a dolog Mózesnek. Azt mondta: jaj nekem, talán Áron testvérem ki lett utasítva a határaiból? […] Mondta a Szent, Áldott Ő, Mózesnek: nem úgy van, ahogyan te gondolod […] hanem bármikor, amikor csak akar, beléphet. Csak ezt a [megadott] rendet kell követnie.” (Vájikrá Rábá 21:7)

Neciv szerint ez megmagyarázza a fent említett anomáliát, hogy a szöveg miért titkolja el a lényeget, éppen a fő témát, ennyire hosszan, hogy Jom Kipur az, aminek a szabályait olvashatjuk.

Hiszen ez a szöveg csak Áronhoz szól – és más törvényekkel ellentétben még csak nem is említi a fiait, akikből a későbbi főpapok lesznek. Számára ez a szakasz valóban nem jom kipuri téma, hanem az év minden napjára vonatkozik.

Utána elárulja a Tóra, hogy későbbi nemzedékeknek ugyanezek a szabályok csak Jom Kipurkor lesznek érvényesek.

A pusztai vándorlás – a 40 éven át tartó Jom Kipur

A tórai szöveg furcsaságát megmagyaráztuk, a fő kérdés azonban még hátravan:

Miért volt Áronnak szabad az, ami a későbbi főpapoknak tilos – évközben bemenni a Szentek Szentjébe?

Egy magyarázatot találhatunk a Szforno (1470-1550, Olaszország) szavaiban, melyet a következő héten, a Menórával kapcsolatosan tanít számunkra. Ott ugyanis azt találjuk, hogy szintén kizárólag Áront említi a Tóra, mint aki a Menóra lángjait meggyújthatja:

„Parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak hozzád tiszta olajat, világításra […] gyújtsa meg Áron, estétől reggelig, az Örökkévaló előtt” (Mózes 3., 24:2-3)

Miért csak Áron? A Tóra „kódnyelvén” Áron jelenti a főpapot (kohén gádol), míg Áron fiai az összes többi, egyszerű papot (kohén hedjot). Márpedig tudjuk, hogy a Menórát bármelyik kohénnak jogában állt meggyújtani.

Szforno szerint a pusztai vándorlás során mintegy

egész évben Jom Kipur volt,

így a szolgálatot Áronnak, a főpapnak volt helyes elvégeznie, hiszen ő Jom Kipur napjának a „főszereplője”.

A Dicsőség Felhői – 40 éven át

Jom Kipur különlegességét pedig a Tóra a Teremtő Dicsőségének Felhőjével jellemzi:

„mert felhőben fogok megjelenni a frigyláda fedele felett.” (Mózes 3., 16:2)

Azonban pontosan ugyanezt az emblematikus felhőt megtaláljuk a teljes sivatagi vándorlás ideje alatt is:

„Mert az Örökkévaló felhője volt a Szentély felett napközben, és tűz volt abban éjjel, egész Izrael házának szeme láttára, minden utazásukon” (Mózes 2., 40:38)

Ez a felhő a közös nevező, a jele annak, hogy a 40 éves pusztai vándorlás végig egyfajta nagy Jom Kipurnak számított. Ez megmagyarázza azt, hogy miért szabadott Áronnak bármikor bemennie a Szentélybe, amikor csak akart.

Az viszont nem derül ki a fentiekből, hogy miért éppen a menóra meggyújtása az a terület, amiben ez az „egész éves Jom Kipur” megnyilvánul. Ennek a rejtélynek a megfejtése nyitott kérdés marad mindnyájunk számára.

Az, hogy Áronnak kellett meggyújtania a Menórát, ennek a különleges, 40 éves Jom Kipurnak volt a szigorítás jellegű következménye, míg az, hogy bármikor bemehetett a Szentek Szentjébe, ugyanezen logikából következő könnyítés.

Szent helyek: csak óvatosan!

Láthattuk, hogy a Jom Kipurról szóló szakasz szokatlan módon lett bevezetve. A Tóra nem árulja el a szakasz elején a témát, csak a végén.

De nemcsak az elmaradt bevezető az, ami furcsa, hanem az is, ami helyette áll:

„Beszélt az Örökkévaló Mózeshez Áron két fiának halála után, amikor közeledtek az Örökkévalóhoz, és meghaltak. És mondta az Örökkévaló Mózesnek: beszélj Áronhoz, testvéredhez, és mondd meg neki […]” (Mózes 3., 16:1-2)

Jom Kipurról tehát nem hallunk, Áron fiainak haláláról viszont igen. Hogyan kerül ez most ide? Ráadásul kétszer is, gyors egymásutánban: „halála után […] és meghaltak”. Miért ismétli ezt meg a Tóra? Továbbá: miért szerepel kétszer, szintén egymás után, hogy az Örökkévaló megszólította Mózest?

Neciv magyarázata szerint két különböző, ámde egymáshoz kapcsolódó állításról van szó (ez indokolja a két bevezetőt):

1. Miért haltak meg Áron fiai azonnal?
2. Mi a módja annak, ahogyan Áron bemehet a Szentélybe?

Az első mondatban tehát nem szóismétlésről van szó, amikor Áron fiainak halálát kétszer említi. Az egy dolog, hogy elkövettek valamilyen halálos bűnt (számos vélemény létezik arra, hogy pontosan mit), de ettől még nem kellett volna azonnal meghalniuk.

Akkor mégis miért haltak meg olyan hirtelen? Azért, mert „közeledtek az Örökkévalóhoz” – vagyis minden cselekedetük súlyosabb elbírálás, mintegy nagyítólencse alá került.

Ez pedig a kapcsolat a két téma között: igaz, hogy a főpap egy évben egyszer (Áron pedig bármikor) bemehet a Szentek Szentjébe, de tudnia kell, hogy ez nem veszélytelen. Ahogyan ezt a történelem sajnos igazolta is, amikor a Második Szentély idején méltatlan, rövid életű főpapok töltötték be ezt a tisztséget:

A Talmud leírja, hogy az első Szentély 410 éves fennállása alatt mindösszesen 18 kohén gádol működött, ezzel szemben a második Szentély 420 éve alatt több mint 300-an voltak (Jomá 9a).

A Nagy Nap háromféle engesztelése

Többféle választ is találhatunk a Tórában arra a kérdésre, hogy Jom Kipur különleges engesztelése pontosan miért is engesztel?

Talán a legnépszerűbb válasz az, hogy magának a napnak van olyan ereje, hogy az minden bűnért engesztel:

„Mert ezen a napon engesztel értetek, hogy megtisztítson benneteket minden vétketektől – az Örökkévaló előtt tisztává váltok.” (Mózes 3., 16:30)

Természetesen ezt nem értelmezhetjük úgy, hogy akármilyen bűnt elkövethet az ember, mert Jom Kipur napján a Teremtő úgyis megbocsátja. A bűnbocsánat egyedüli útja csak a megtérés [tesuvá] lehet, Jom Kipur napja pedig ehhez segít minket hozzá, egyfajta „katalizátorként”.

A második válasz ennél sokkal kevésbé általános. Eszerint a Jom Kipuri szolgálat kifejezetten a Szentély és annak szent ételei, eszközei megtisztátalanításának bűnéért hozott engesztelést:

„És engeszteljen a szentségért Izrael fiainak tisztátalanságából, és vétkeikért, minden bűneiknek. És így cselekedjen a Találkozás Sátrával, amely közöttük tartózkodik, az ő tisztátalanságuk közepette.” (Mózes 3., 16:16)

Megadott rendje volt annak, hogy a Szentély mely részére tilos belépni olyan embernek, aki tisztátalan, illetve az áldozati ételeket és papi adományokat sem volt szabad fogyasztani akkor, ha akár az étel, akár az azt elfogyasztó ember nem volt tiszta.

Ha ez véletlenül mégis megtörtént, akkor engesztelésre volt szükség. A fenti mondat szerint erre szolgált a Jom Kipur napi különleges szertartás.

Ezen a ponton feltehetjük, hogy többféle engesztelés is párhuzamosan működött: általánosabb és konkrétabb. A nap maga minden bűnért engesztelt, de voltak bűnök, amikért a Teremtő egy további réteg engesztelést írt elő (ugyanúgy, ahogy sok más konkrét vétekről is olvastuk korábban, hogy különleges áldozatot követel).

A kecskebak minden bűnt elvisz

A harmadik válasz az, ami a mai hallgató számára talán a legmeghökkentőbb lehet:

„És támassza Áron két kezét az élő kecske fejére, és vallja be felette Izrael fiainak minden bűnét, és minden mulasztását, minden vétkükkel, és tegye azokat a kecskebak fejére, és küldje el egy meghatározott emberrel a pusztába.” (Mózes 3., 16:21)

Ez az ún. széir hámistáléách, szó szerint, elküldött kecske, amiből a magyar nyelvben is használatos „bűnbak” kifejezés ered.

Amikor ilyesmit olvasunk, akkor azonnal arra gondolunk, hogy ez mindössze szimbolikus és inspiráló erejű szertartás lehet, hiszen

elképzelhetetlen és felfoghatatlan, hogy hogyan tudná egy kecske az egész nép összes bűnét elvinni.

Arról nem is beszélve, hogy semmiképpen sem érthetjük szó szerint azt, hogy a főpap mindenki összes bűnét ráolvashatta volna a kecskére, hiszen a jom kipuri imáink visszatérő motívuma, hogy mi magunk sem tartjuk képesnek saját magunkat arra, hogy a saját bűneinket felsoroljuk.

És valóban, pontosan ez az, ahogyan Rámbám a híres könyvében, a Tévelygők útmutatójában (More Nevuchim) megmagyarázza ezt a szertartást:

„Senki sem kételkedhet abban, hogy a vétkek nem terhek, amiket az egyik ember hátáról a másikra lehetne áttenni. Hanem mindezek a cselekedetek csupán hasonlatok, hogy félelmet keltsenek a lélekben, hogy a megtérésre ösztönözzék azt.” (3:46:20)

Vagyis ez a szertartás nem valóságos, közvetlen engesztelést hoz, hanem közvetett módon, az emberek szívére hat, és ezáltal éri el a kívánt végeredményt.

Van-e olyan könnyű bűn, amiből meg sem kell térni?

Meglepő, hogy szintén Rámbám az, aki a törvénykönyvében látszólag egészen mást ír:

„A széir hámistáléách [elküldött kecskebak] engesztel minden bűnre, ami a Tórában szerepel, könnyűekre és súlyosakra egyaránt […], de csak akkor, ha a bűnös megtért bűnéből. Viszont ha nem tért meg, akkor kizárólag a könnyűekre.” (Hilchot Tesuvá 1:2)

Rámbám magyarázói természetesen mind azon dolgoznak, hogy megértsék az utolsó pontot: hogyan lehetséges, hogy megtérés nélkül is képes engesztelni ez a szertartás?

Elképzelhető, hogy ő is a fent említett dilemmát próbálta megfejteni, hogy ha a nap szentsége és a megtérés ereje önmagában is működik, akkor miért van szükség a kecskebak szertartására? Erre lehet az a válasz (melyet Rámbám természetesen komoly források alapján talált), hogy olyan „kis” bűnök miatt, amiért a kecskebak engesztel, akár megtérés nélkül is.

Talán megpróbálhatjuk feloldani a látszólagos ellentmondást Rámbám kétféle tanítása között oly módon, hogy megtérésből is létezik több fokozat.

Minél nagyobb a bűn, annál komolyabb megtérésre van szükség.

Ha viszonylag jelentéktelenebb vétekről van szó, akkor lehet, hogy a széir hámistáléách inspiráló szertartásának megélése önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy kiváltsa a szükséges megbánást.

Utazás, tanulás, félelem – a máászer séni ereje

A Kedosim hetiszakaszban megtalálható számos micva közül az egyik a netá reváé, azaz negyedik évi termény különleges szentségéről és kezeléséről szól:

„És amikor megérkeztek a földre, és mindenféle ehető [gyümölcsű] fát ültettek, akkor várakoztassátok a gyümölcsét. Három évig várakozzon, ne fogyasszák el. És a negyedik évben legyen minden gyümölcse szent dicséretül az Örökkévalónak.” (Mózes 3., 19:23-24)

Eszerint a Szentföldön ültetett gyümölcsfák terménye az első három évben egyáltalán nem fogyasztható. A negyedik évben ugyanúgy kell bánnunk vele, mint a „második tizeddel” [máászer séni, ld. Mózes 5., 14:22-27]: ha csak tehetjük, Jeruzsálembe kell felvinnünk és ott elfogyasztanunk. Ha ez nem lehetséges, akkor váltsuk ki pénzzel, és ezt a pénzt költsük el és élvezzük Jeruzsálemben.

A Neciv rámutat, hogy miközben a kétféle szent étel praktikus törvénye egyezik, a filozófiájuk lényegesen eltér.

A máászer séni célját maga a Tóra fogalmazza meg:

„És fogyaszd el Örökkévaló Istened előtt, azon a helyen, amit ki fog választani, hogy ott tartózkodjon […] azért, hogy megtanuljad félni Örökkévaló Istenedet, minden napon.” (Mózes 5., 14:23)

Az az élmény, hogy Jeruzsálemben, a szent városban tölti az ember az idejét, és ott fogyasztja el a terményét, megtanítja „félni” – vagyis rászoktatja arra, hogy jobban a tudatába kerüljön Teremtőjének.

A talmudi bölcsek ehhez még azt is hozzáteszik, hogy „megtanuljad”, vagyis várhatóan a Tóratanulásra is pozitív hatással lesz az ott töltött idő, hiszen ebben is sok pozitív példát láthat a szent város egyszeri látogatója (Jálkut Simoni 897).

Mindenki áld, mindenki imádkozik

A máászer séni tehát egyfajta rendszeres, visszatérő frissítő, lélekerősítő, ami a helyes útra képes visszaterelni az embert, akire a hétköznapok rutinja már rárakódott. Ezzel szemben a netá reváé [negyedik évi gyümölcs] célja, hogy „szent dicséretül legyen az Örökkévalónak”.

Az új fa új gyümölcse friss és különleges. Tökéletes alkalom a hálára és a dicséretre.

A Neciv hozzáteszi, hogy ez a dicséret nem pusztán a hálát parancsolja meg, de új erőt, utánpótlást is biztosít a fa gyümölcsének. Hiszen ugyanúgy, ahogyan az ember is annak ad szívesen ajándékot, aki hálával és örömmel fogadja azt,

a Teremtő is úgy rendezte be a világát, hogy a hálánk energiával töltse újra azt a csatornát, ahonnan az áldást megkaptuk.

Ez az „áldás” szó kétféle jelentése: mi „áldást” mondunk, azaz megáldjuk a Teremtőt, amiért jót tett velünk, és ezért cserébe Ő is megáld minket, és megerősíti megélhetésünk forrását. (Természetesen nem azért, mert a tiszteletünket igényli, hanem ezáltal szoktat minket rá a helyes viselkedésre.)

A Neciv elmélete szerint ebből a tórai törvényből tanulták Bölcseink, hogy mi minden gyümölcsre mondunk áldást. Igaz, hogy a Szentély idején csak a különleges gyümölcsökre kellett, akkor viszont ott volt a Szentély különleges ereje is, ami hozzáadódott ehhez.

A Szentély pusztulása után a parancsolat kiterjesztése hivatott pótolni a hiányt.

Ehhez hasonlítja a mindennapi imáink törvényét, melyet szintén eredetileg a mindennapi áldozatokhoz kötöttek. Akkoriban kijelölték kohénoknak és nem-kohénoknak egy-egy csoportját, rotációs rendszerben (máámádot), akik imákat mondtak az állandó áldozati szertartások idején, és ez biztosította az egész nép számára az áldást.

A Szentély pusztulásakor azonban a Bölcsek elrendelték, hogy ezt a szokást mindenkire kiterjesszék. Ezt is abban a reményben tették, hogy a Szentély különleges hatását pótolják.