„És te parancsold meg Izrael fiainak, hogy vegyenek neked tiszta olajat” (Mózes 2., 27:20)
Szokatlan módon az előző hetiszakasz nem azzal kezdődik, mint a Tórában a legtöbb parancs: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez mondván”.
Sőt: Mózes neve az egész hetiszakasz során egyetlen egyszer sem szerepel. Nem sokszor fordul elő ez a Tórában. Az első könyvben persze nem szerepel, hiszen még nem született meg. Ezen kívül az ötödik könyvben van négy egymást követő hetiszakasz (Ékev, Reé, Softim, Ki técé), melyek rengeteg törvényt tartalmaznak. Ezektől eltekintve az előző hetiszakasz, a Tecáve az egyetlen, amiben nincsen benne Mózes neve.
Egy igen mély magyarázat ezt összekapcsolja azzal, hogy a mostani hetiszakaszunkban (Ki tiszá) szerepel az aranyborjú bűne. Ebben Mózes azért fohászkodik, hogy az Örökkévaló bocsásson meg a népnek:
„Ha nem [bocsátasz meg], akkor töröld ki a nevemet a könyvedből, amit írtál.” (Mózes 2., 32:32)
Noha az Örökkévaló ebbe természetesen nem egyezik bele, mégis, amit egy igaz ember mond és kér, az nem múlhat el nyomtalanul:
„Az igaz ember dönt, és a Szent, Áldott Ő megcselekszi.” (Szotá 12a, Jób 22:28 alapján)
Ez a „nyom” pedig az, hogy Mózes neve hiányzik ebből a hetiszakaszból. Azért éppen ebből, mert a lehető legtovább „várakozunk”, amíg csak lehet: majdnem egy egész évet, míg körbe nem érünk a Tórában, és már nem tudjuk tovább halogatni a név elhagyását.
De miért kért ilyet egyáltalán Mózes? Talán elkeseredettségében megpróbálta „megzsarolni” a Teremtőt?
Szó sincs ilyesmiről. Mózes felelősségteljes vezető. Arra kapta a megbízatását, hogy a jó úton vezesse a népét.
Sokan ezt félreértik, és azt hiszik, hogy a vezető egy megtisztelt, előkelő ember, aki pénzt és hatalmat kap a tapasztalataiért és a jótanácsaiért. Emiatt aztán sokan irigykednek is a vezetőkre.
Mózestől azonban megtanulhatjuk, hogy mekkora felelősséget jelent valójában a vezetés. Még akkor is, ha olyasvalami történik, amihez Mózesnek semmi köze, ő azt is magára vállalja. Így gondolkodik: „ha mindezidáig sikeresen vezettem és tanítottam volna őket a jó úton, akkor most nem jutottunk volna idáig.”
Ezt az elvet tükrözi az is, hogy héberül a vezetőt gádolnak [nagy] is nevezik. A „nagy” ugyanis magában foglalja a többit. Felelősséget érez másokért. Nemcsak amiatt aggódik, hogy a saját cselekedetei jók legyenek, hanem mások cselekedeteiről is azt érzi, hogy része van bennük.