A zsidó hagyomány szerint minden hónap megfeleltethető egy-egy emberi képességnek. A mostani Támuz hónap a látás hónapja.
Most kedden kezdődött meg a 3 gyászos hét, amikortól kezdve nem borotválkozunk, nem hallgatunk hangszeres zenét, és nem vásárolunk új, örömteli tárgyat vagy ruhát (amire sehechejánu áldást kellene mondanunk).
De vajon mi az összefüggés a gyászos időszak és a látás ereje között?
Bölcseink így tanították:
„Mindenki, aki gyászol Jeruzsálem miatt, kiérdemli, hogy láthassa az örömét. És mindenki, aki nem gyászol miatta – nem fogja látni az örömét sem.” (Táánit 30b, Jesájá 66:10 alapján)
A szkeptikusok persze erre mondhatnák azt, hogy már évszázadok óta zsidók százezrei gyászolják Jeruzsálemet ezekben a hetekben. Sokan közülük mégis úgy mentek el erről a világról, hogy nem látták Jeruzsálem örömét!
Erre a legegyszerűbb válasz az, hogy mi hiszünk a halottak feltámadásában. Így hiába távoztak el erről a világról ezek a jámbor gyászolók, amikor Jeruzsálem majd újra teljes pompájában fel fog épülni, akkor ők is visszatérhetnek erre a világra, hogy örvendezhessenek.
Létezik azonban ennél mélyebb magyarázat is. Bölcseink ugyanis számos esetben nemcsak a fizikai, hanem a szellemi valóságot is leírják.
Aki itt és most, ezekben a hetekben velünk gyászol és visszaemlékezik Jeruzsálemre és a zsidó nép dicsőségére, amikor az Örökkévaló Jelenléte közöttünk lakozott, az lélekben már most láthatja, átélheti Jeruzsálem dicsőségét.
A látás fizikai ereje megfelel az elmélyülés [hitbonenut] lelki erejének. Jeruzsálem emléke ugyan egész évben előttünk van, de nem ugyanazzal a mélységgel, mint ebben a hangsúlyos időszakban. Ilyenkor az elmélyülés az, ami mintegy megeleveníti lelki szemeink előtt Jeruzsálem dicsőséges képét.
Ez vezet ahhoz a paradox szituációhoz, hogy éppen ez a gyászos időszak az, ami bizonyos értelemben a legboldogabbnak mondható.
Ilyenkor ugyanis lélekben már most ott vagyunk, és átéljük azt a fénykort, amit az Örökkévaló a próféták által megígért számunkra.