Mérhető-e a vallásosság?

Vajon mérhető-e a vallásosság? Ez a kérdés többféle ügynek a kapcsán is gyakran vis­szatér a mai magyar zsidó közbeszédben. Ki számít „ortodox”-nak, ki számít „neológ”-nak? Jobb-e az ortodox, mint a neológ? Számítható-e ortodoxnak a status quo, vagy a haszid?

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a legalapvetőbb tényeket tisztázzuk ebben az ügy­ben. Hiszen sokaknak nem adatott meg az a lehetőség, hogy rálátást nyerjen a világszerte létező zsidó közösségekre. Sok más országban ugyanis ezek a közösségi határdefiníci­ók másképpen működnek mint itthon.

Ezért úgy érzem, hogy kötelességem beszámol­nom mindarról, amit ezügyben láttam, mivel a Teremtő, valamint tanítóim, segítőim és támogatóim számomra lehetővé tették azt, hogy világszerte több közösségben is megfor­dulhassak.

A legszembetűnőbb különbség az, hogy mást jelent az „ortodox zsidó” Magyarországon és minden más országban.

(Talán nem véletlen, hogy a magyarországi ortodox központi zsinagóga éppen a Kazinczy utcában van, és nem más, mint Kazinczy Ferenc volt az, aki híres esszét írt ezzel a címmel: Ortológusok és neológusok nálunk és más nemzeteknél. Ő ugyan nem a zsidóságról írt, mindezzel együtt mégsem lehet véletlen, hogy különbség van a „magyar ortodox” és a „nem magyar ortodox” között.)

Világszerte az „ortodox” kifejezés alatt azt értik, hogy „micvatartó, vallásos zsidó”. Ezt elsősorban a szombattartással szokás jellemezni.

Ezzel szemben Magyarországon, ha valaki „csak” szombatot tart, attól még nem fogják ortodoxnak nevezni. Egy „magyar ortodox”-hoz hozzátartozik még – a magyar zsidóság szavajárása és életérzése szerint – sok egyéb külsőség, szigorítás is, amik a törvény szi­gorú betűjén gyakran túlmutatnak.

Általában véve akkor szokás egy zsidó embert vallásosnak vagy ortodoxnak nevezni, ha három fő törvényt és az ahhoz kapcsolódó részleteket betartja:

Szombat, kóserság, és a családi tisztaság [nidá] törvényei.

A Három Nagy Micva

A szombattartáshoz természetesen hozzátartozik az, hogy az ünnepeket is megtartja az illető. Természetesen arra nincsen módunk, hogy leellenőrizzük azt, hogy egy ember az a szombaton tilos 39 főmunkának összes részletét betartja. Emiatt általában azt szokás érteni „szombattartó” alatt, aki nem szegi meg a szombat törvényeit nyilvánosan [befár­heszje].

A kóserság ügyében is természetesen több szint van. Akinek van kóser konyhája, és va­lamely rabbinak az útmutatásait tartja szem előtt, amikor a kósersággal kapcsolatos kér­dései vannak, akkor ő kósert eszik.

A családi tisztaság törvényeihez pedig természetesen hozzátartozik az is, hogy az illető a zsidóságát nemcsak a zsinagógában éli meg, hanem a családjában is. Nem fér bele ebbe a meghatározásba a nem zsidó házastárs. Viszont nélkülözhetetlen eleme az, hogy a ház asszonya havi rendszerességgel látogatja a mikvét, és számontartja azokat a napokat, amikor a férjével való viszonya a fizikai síkról a lelki közelség irányába tolódik el.

Ez a definíció megfelel – például Izraelben – az ortodox, modern ortodox, ultraortodox, vallásos, nemzeti vallásos csoportoknak.

Ezen csoportok mindegyike a Tórát, a Talmu­dot, a törvényeket és a rabbiknak a vezetését magára nézve kötelező, isteni igazságként ismeri el, és nem egyfajta praktikus hagyományként tekint rájuk. Továbbá: ennek a cso­portnak a tagjai – legalábbis ideális esetben – egymást is vallásos zsidóknak számítják.

A szkeptikus ember azt mondhatná erre: milyen alapon választunk ki három micvát a 613-ból? Miért nem mondjuk azt, hogy az a vallásos, aki mindent betart?

Azért, mert ez nem egy praktikus definíció. Nincsen módunkban leellenőrizni, hogy va­laki betartja-e mind a 613 micvát.

Egyébként nem is lehetséges, hogy egyvalaki mindet betartsa, hiszen egyrészt számos micva csak akkor aktuális, amikor áll a jeruzsálemi Szentély, másrészt pedig nem vonatkozik minden micva minden emberre: nőkre, férfiak­ra, kohénokra, lévitákra, és a nép többi tagjaira.

A három fent említett „micvecsoport” viszont (Szombat, kóserság, családi tisztaság) egyszerű és kézzelfogható definíciót ad. Továbbá, az esetek túlnyomó többségében aki ezeket betartja, az minden mást is betart – ami vonatkozik rá. Miért is ne tenné, ha egy­szer a fentiekkel „túl van a nehezén”?

Minek annyi szigorítás?

Ezen felül még két fontos szempont van, ami alapján az ember magát elhelyezheti a val­lásosság „palettáján”: a szigorítások és a Tórán kívüli tudományokhoz való hozzáállás.

Szigorítások ügyében mondhatnánk azt, hogy minek bármilyen szigorítást tartani? Miért nem elég az, amit a Tóra tilt? Miért kell bármiben is egyáltalán szigorúbb véleményt kö­vetni.

A legegyszerűbb talmudi válasz erre az, hogy ha valamilyen tórai kérdésben adódik két­ségünk, például vitatkoznak a rabbik, és nem tudjuk, hogy a szigorúbb vagy a megenge­dőbb véleménynek van igaza, olyankor szigorítunk [száfék deorájtá lechumrá]. Ha pe­dig rabbinikus a kérdés, akkor a megengedő véleményt követjük [száfék derábánán le­kulá].

Tehát igenis szükség van a szigorító vélemények követésére, amikor tórai törvény ügyé­ben vitatkoznak a rabbik. Viszont a megengedő vélemény mellett is lehet sokszor érvelni – például olyankor, amikor túl sok szigorítás adódna össze.

Ez természetesen egy nagyon általános elv: túl technikai, és nem veszi figyelembe az egyének közötti különbséget. Hiszen valójában tudjuk, hogy minden ember, minden helyzet más és más. Mivel a Tórában és a magyarázatokban többféle vélemény is megta­lálható,

ezért van szükség egy rabbira, aki mérlegelni tud ezek között, és megmondani, hogy az adott térben és időben az adott ember számára melyik döntést helyes kö­vetni.

Egyénfüggő az, hogy ki miben szeret, vagy kinek milyen területen helyes „szigorítania”, vagyis bizonyos törvényeket szigorúbban vennie mindenki másnál.

Ha az ember minden ügyben könnyíteni akar, akkor felvetődik a kérdés: vajon hogyan kívánja kifejezni a Teremtője iránti szeretetét? Hiszen ha például a saját lakásunk beren­dezési tárgyairól van szó, akkor sokszor szívesebben veszünk egy kicsit minőségibb tár­gyakat. Ezért például a közelgő sátoros ünnepen, amikor majd megvesszük az ünnepi csokrot, ott sem feltétlenül kell a legolcsóbbat válasz­tanunk, hogyha úgy érezzük, hogy ez a szí­vünkhöz közel álló ünnep.

Ezért helyes, ha az idők során minden egyes embernek kialakul a Tórával egy olyan vi­szonya, amiben tudja, hogy mi az, amiben ő szigorít.

Ezért nem feltétlenül mérhető a vallásosság mértéke a szigorítások számával. Hiszen lehet, hogy az egyik ember egyik területen szigorít, a másik ember a másikon – ezek pedig remél­hetőleg jól tükrözik az ő személyiség­vonásaik közötti különbsé­geket.

Mesélnek egy történetet egy emberről, aki ugyan vallásos zsidó volt, viszont mégis min­dig igyekezett a könnyebb végéről megfogni a dolgokat. Minden ügyben ismerte a tör­vényeket és vitákat, és amikor rákérdeztek, hogy hogyhogy ezt és ezt szabad csinálnia, gyakran válaszolta: van egy olyan vélemény, amelyik megengedi.

Élete végén aztán, mivel egész életében hithű zsidó ember maradt, felkerült a Mennyországba. Ott azonban – legnagyobb meglepetésére – egy kis, sötét szobát adtak csak neki, rozoga asztallal és halvánnyal pislákoló lámpafénnyel.

Amikor megkérdezte, hogy ez meg micsoda, azt a választ kapta: ez a Mennyország – legalábbis az egyik vélemény sze­rint!

A szigorításokban rejlő áldások

Hadd említsek meg néhány olyan területet, melyek kifejezetten alkalmasak arra, hogy általuk az ember közelebb kerülhessen a Te­remtőjéhez. Ezek: a Tóratanulás, az imádkozás, valamint az ember és embertársa kö­zötti micvák [bén ádám lechávéro].

Aki a Tóratanulás útját választja, az mi­nél több időt szán arra, hogy a Tórát tanulmányozza, a Bölcseink útmutatásában elmé­lyedjen, rendszerességgel tanulmányozza a ma­gyarázatokat, a Talmudot, és törekedjen arra, hogy ambíciókat fogalmazzon meg sa­ját magának, hogy ne maradjon tanulatlan ember [ám háárec], és ezáltal beteljesítse azt, amire ő képes, és megfeleljen annak a szellemi potenciálnak, amire a Teremtő őt rendel­te.

Aki az imát veszi szigorúan, az nem csak abban nyilvánul meg, hogy rendszeresen jár imádkozni a zsinagógába. Hanem abban is, hogy ezt az időt minőségi módon igyekszik eltölteni.

Az természetes, hogy mivel emberek va­gyunk, az ima időről-időre „meggyengül”, nehézzé válik. De aki az imádkozás micvá­ját állítja a fókuszba, az rendszeresen felül­vizsgálja a saját imáját, és megerősíti. Aho­gyan Bölcseink tanítják:

„Négy dolog van, aminek rendszeres meg­erősítésre [chizuk] van szüksége: Tóratanu­lás és jócselekedetek, ima és erkölcsös visel­kedés.” (Beráchot 32b)

Aki az ember és embertársa közötti törvé­nyekben körültekintő, az a tórai törvények és leírások mentén haladva fejleszti a tö­kélyre a másokra való odafigyelését és érzé­kenységét. Megbocsátó, türelmes, figyel­mes, szeretetet és pozitivitást sugároz kör­nyezete fe­lé.

Ha ezeket az ember képes rendszerességgel szem előtt tartani, akkor igazán kiemelkedő szintet érhet el.

A Tóra és a tudományok

Még egy olyan fontos tényező van, ami mellett nem lehet szó nélkül el­menni: ez pedig a Tóra és tudományok vi­szonya.

A magyarországi neológ mozgalom történet­írói gyakran említik a nemzetközi hírű, ma­gyar zsidó tudósokat, akik különféle szakte­rületeken járultak hozzá a tudományokhoz. Például a művészettörténetben, vagy a Ke­let-kutatás területén, az egyip­tológiában, vagy a történetírásban – mind-mind csupa fontos terület a világ tudomá­nyának a szem­pontjából.

Ezt az ortodoxia – szerény meglátásom sze­rint – mindig is enyhe szkepticizmussal fi­gyelte. A dilemma röviden így fogalmazható meg:

vajon lehet a világi tudományos ered­mény a zsidó büszkeség forrása?

Hiszen a Teremtő a zsidó népnek a Tóra tu­dományait ajándékozta. A Tóra egy többféle tudományágból összetett (Tanach, Talmud, filozófia, halacha, kabbala), önmagában is komoly tudo­mány, ami abban különbözik a világ összes többi tudományától, hogy az összes többi tu­dományt zsidók és nem zsi­dók egyaránt művelhetik. A Tóra tudomá­nyát azonban kizáró­lag a zsidó nép kapta.

Ezért egy vallásos zsidó ember elsősorban arra büszke, hogyha a Tóra területén al­kot kiemelkedő, világraszóló, maradandó érté­ket. A magyarországi ortodoxia történetében számos olyan rabbi van, akik ilyen eredmé­nyekkel büszkélked­hetnek.

Ha ezt az elvet szigorúan vesszük, akkor azt mondjuk:

egy zsidó egyáltalán, soha, sem­miképpen ne foglalkozzon világi tudo­mányok kutatásával.

Nem azért, mert az „bűn”, hanem mert „össztársadalmilag” nem hatékony. A jó társadalmi munkamegosztás az lenne, ha a zsidók a Tórát, a nem zsidók pedig a tudományokat kutatnák.

Egy ennél kiegyensúlyozottabb álláspont alapján akár azt is mondhatnánk, hogy egy zsidó egyén is foglalkozhat a világi tudomá­nyos kutatásokkal, de amikor a magyar nemzeti zsidó identitásunk büszkeségének a forrását akarjuk megfogalmazni, akkor arra már semmiképpen nem kereshetjük a választ a világi tudományos eredményekben.

Néhány egyénre lehetünk büszkék, de ami­kor már az egész közösség nagyságát ebben látjuk, az már súlyos elhajlás és hálátlanság – az isteni Tóra jelentőségének implicit el­vetése.

Világi tudományok mint „segédtudo­mányok”

Az a gondolat viszont, hogy a Tórát külső, világi tudományokkal is segítsük, mintegy segédtudomány­ként támaszkodva rájuk, azért, hogy a Tórát jobban megértsük és kontextusba helyez­zük, sokkal szélesebb körben elfogadott válasz arra, hogy hogyan működik együtt a Tóra a világi tudományok­kal. Ez a gondolat a magyarországi neológiá­ban is jelentős hagyományokkal rendelkezik, valamint a kül­földi, mai nem­zetközi ortodox köröktől sem idegen.

Picit személyesebbre fordítva a szót: a berli­ni ortodox rabbiképzőben volt szerencsém hosszabb időn át olyan tanulótárssal együtt tanulni több éven keresztül, aki ezt az irány­vonalat képviselte. Büszke ortodoxként min­denféle zsidósághoz kapcsoló­dó tudomá­nyos eredményt meghallgatott.

Saját magam is helyesnek és kívánatosnak gondolom azt, ha a Tórát „külső” tudomá­nyokkal segítem. Olyasmivel, amiről van sa­ját tapasztalatom és szakértelmem.

Szívesen és rendszeresen olvasom a világ népeinek bölcsességeit arról, hogy ők ho­gyan küzdenek meg a saját életükben adódó problémákkal, akár az üzleti, akár a civil életben. Ez egy olyan dolog, amiben tanul­hatunk tőlük, és összehasonlít­hatjuk a tórai forrásainkkal (természetesen mindig a tórai forrásoknak adva a preceden­ciát).

A technológia eredményeit is kötelességünk a Tóra és a Tórát tartók tár­sadalmának a ja­vára fordítanunk, ugyanúgy, ahogy kutat­nunk a technológia jelentette – nem zsidók által is elismert – veszélyeket, és kifejleszte­ni a megoldásokat ezekre a kihívásokra.

Igaz, hogy a zsidóságban számos különálló csoport van, de nagyon fontos, hogy sose úgy tekintsünk ezekre a csoportokra, mint elválasztásra. Annak ellenére, hogy az Örök­kévaló úgy teremtett mindnyájunkat, hogy megvan a magunk jellegzetes ízlése és irá­nyultsága, és ezáltal a csoporthovatartozá­sunk is meghatározott, de ennek akkor sem szabad azt jelentenie, hogy „én egy jobb csoportban vagyok, mint a má​sik”.

Addig, amíg egy másik zsidó csoport tagja szintén a Tórát és a rabbikat követi, az ő bölcsességüket értékeli, és ezt tartja az élet­formájának, addig semmilyen formában nin­csen jogunk a másik csoportot elítélni vagy lenézni.