Ezen a héten válik teljessé három ősatyánk egyik kiemelkedő, mindmáig nagy hatású cselekedete: a napi három ima bevezetése.
Amint korábban tanultuk[1], Ábrahám vezette be a reggeli, Jichák a délutáni, Jákob pedig az esti imát. Azonban ezzel nem minden talmudi rabbi ért egyet:
[1]Ld. Omek magazin IV. évf., 5. szám, Jichák imája – házban vagy mezőn?
„Rabbi Joszi beRabbi Chániná mondja: az imákat az ősatyák vezették be.
Rabbi Jehosuá ben Lévi mondja: az imákat az állandó áldozatokkal [temidin] szemben vezették be.” (Beráchot 26b)
Mindkét vélemény igazát ősi hagyományok igazolják. Az előbbiről szóltak korábbi írásaink.
Most az utóbbinak fogjuk közelebbről megvizsgálni egy praktikus következményét: hogy mettől meddig mondhatjuk az imáinkat:
„A reggeli imát délig mondhatjuk. Rabbi Jehuda azt mondja: négy óráig.” (26a, Misna)
„Miért mondták [a Bölcsek], hogy a reggeli imát délig mondhatjuk? Mert a reggeli állandó áldozat is egészen délig mutatható be. Rabbi Jehuda azt mondja: négy óráig, mert a reggeli áldozat is egészen négy óráig mutatható be.” (26b)
E vita mélyebb megértéséhez mindenekelőtt meg kell ismernünk a halachikus óra fogalmát. Eszerint a nap 24 órából áll, melyből 12 óra napfényes, 12 óra pedig sötét. A nap fele – ez az, amit délnek nevezünk – eszerint 6 órakor van. Ezek az órák napközben a téli időszakban rövidebbek, nyáron pedig hosszabbak.
E logika alapján a Bölcsek által javasolt déli időpont a napnak a fele (vagyis egykettede), míg Rabbi Jehuda szerint éppen a harmada (hiszen 12-nek a harmada éppen négy). A Bölcsek szerint elegendő az, ha az állandó áldozatot a nap első felében mutatjuk be, míg Rabbi Jehuda szerint az első harmadában szükséges.
Ha tehát nem órákban, hanem a nap egészének részeiben gondolkodunk, akkor ez a két álláspont ebben az értelemben éppen „szomszédai” egymásnak.
Ha azonban alaposabban végiggondoljuk, hogy miről is szól ez a vita, meglepetésben lehet részünk.
A kérdés ugyanis az, hogy a reggeli állandó áldozatot mikor mutatták be a Szentélyben.
Hogyan vitatkozhatnak azonban a Bölcsek éppen a mindennapi áldozaton? Hiszen ennél gyakoribb, jelentősebb, látványosabb esemény aligha létezik!
Vajon ne látták volna, hogy hogyan és mikor csinálták?
A Tóra így írja elő a mindennapi áldozat törvényét:
„Az egyik bárányt reggel készítsd el, a másikat pedig az ’esték között’.” (Mózes 2., 29:39)
Általában az az elv szokott érvényesülni, hogy az „igyekvőek mihamarabb teljesítik a micvákat”[2]. Eszerint a „reggel” legtökéletesebb módja a napkelte lenne. Ilyen véleményt nem találunk a rabbik között.
[2]Héberül: זריזין מקדימין למצוות. Ld. Peszáchim 4a, Jomá 28b, Mózes 1., 22:3 alapján.
Mégis, a rabbik többségi véleménye a nap fele mellett teszi le a voksát. Végeredményben azonban nem mellettük döntünk, hanem Rabbi Jehuda mellett, mivel őmellette különleges tanúság szól, az Édujot traktátusból[3].
[3]Mind e traktátus keletkezésének furcsa története, mind az ez alapján történő, elsöprő erejű döntést megtaláljuk a fentebb is idézett talmudi szugjában (Beráchot 27a-28a). Egy szokatlan incidens nyomán eltávolították Rábán Gámlielt a vezetői pozíciójából, és egyetlen napra szélesre tárták a tanházak kapuját. Azon a napon számos problémás kérdést megvitattak és leellenőriztek – ezekből lett az Édujot [tanúságok] traktátus.
Mivel Rabbi Jehuda hagyományát bizonyító tanúságot találtak benne (az állandó áldozat 4. órai bemutatásáról), ezért kivételesen az ő egyéni véleményét vesszük figyelembe a többségi, eltérő állásponttal szemben.
Mivel mindennapos eseményről van szó, ezért jogosan feltételezhetjük, hogy sem a tanúság, sem a vita nem arról szólnak, hogy valójában melyik órában történt az áldozat bemutatása. Hanem arról, hogy mi volt annak a végső határideje, rendkívüli esemény – például háború – esetén[4].
[4]Egy ilyen eseményről számol be a Talmud a Szotá 49b oldalon, ahol az ostrom során kötélliften keresztül engedélyezték az állandó áldozat fenntartását és utánpótlását.
Ilyenkor az a kérdés, hogy mi az az utolsó időpont, ami még „reggel”-nek nevezhető, és nem túl késő ahhoz, hogy a reggeli áldozatot bemutassák. Eszerint azonban a Rabbi Jehuda által mondott negyedik óra után (ami például ezen a héten Budapesten délelőtt 10:09) már egyáltalán nem is lenne szabad elmondanunk a reggeli imát.
A legtöbb vélemény ezt valóban nem engedi meg. Azonban számos – egyébként igen vallásos – zsinagógában, különösen szombat reggel mégis úgy hirdetik meg a kezdést, hogy tudják, hogy a reggeli Ámidát nem fogják addig befejezni. Különösen igaz ez a téli hónapokban.
A Sulchán Áruch azonban látszólag ennél valamivel enyhébben fogalmaz ezügyben:
„A reggeli ima ideje […] eltart a negyedik óra végéig, ami a nap harmada. Ha azonban tévedett, vagy megszegte, és a negyedik órától délig imádkozott, akkor annak ellenére, hogy nem kap jutalmat az időben mondott imáért, az imáért magért viszont mégis kap.” (OC 89:1)
Ebből kiderül, hogy ha valaki a Rabbi Jehuda és Bölcsek közötti, kritikus idősávban mondja az imáját, azt a Sulchán Áruch már ártatlannak nem nevezi, hiszen a „megszegte” kifejezést használja rá.
Ugyanakkor azt is elismeri, hogy valamiféle jutalmat mégiscsak kap az ilyen ember az imájáért. Ez egyfajta szokatlan, átmeneti helyzetnek látszik, amiben nem ítélünk egyértelműen feketén vagy fehéren az illetővel kapcsolatban.
Hogyan juthattak a rabbik erre a végkövetkeztetésre a fentebb említett talmudi vélemények fényében? Hiszen a Talmud látszólag egyértelműen Rabbi Jehuda szigorítása mellett döntött!
A Bét Joszéf[5] első javaslata az, hogy a táslumin, vagyis ima-pótlás törvényéből tanulják (ld. OC 108). A Talmud ugyanis megengedi azt, hogy egy elmulasztott imát pótoljunk úgy, hogy a rákövetkező imát kétszer mondjuk el.
[5]Ennek az enciklopédikus műnek szintén Joszéf Káro rabbi (1488-1575) a szerzője, aki a Sulchán Áruchot is írta. Azonban ez a könyve nemcsak a törvényeket, hanem az azok mögött rejlő viták elemzését is tartalmazza.
Ezt azonban elveti, mondván, hogy ez kizárólag véletlen tévedés [sogég] vagy vétlen mulasztás [onesz] esetén megengedett. A késlekedő reggeli imáért azonban akkor is jár a fél-jutalom, ha az eleve így lett betervezve.
Emiatt javasolja a Bét Joszéf azt, hogy feltehetően Rabbi Jehuda maga is beleegyezik abba, hogy az ima mondható délig, azonban nem ez a fő ideje, ezért nem jár érte időben mondott ima jutalma[6].
[6]Némi nehézség ezzel a magyarázattal kapcsolatban, hogy fentebb éppen ennek az ellenkezőjét vezettük le az áldozatok kapcsán, mely szerint a 4. óra elmulasztása igenis pótolhatatlan határidő. Ez az ellentmondás elvileg összehangolható, ha átgondoljuk az áldozatok törvényei és az arra épített imaidők törvényei közötti finom különbséget.
Bárhogy is legyen, végeredményben arra tanítanak minket Bölcseink, hogy ha csak lehet, igyekezzünk a reggeli ima utolsó idejére odafigyelni, és úgy szervezni a napunkat, hogy ne késsük le azt.
Egyúttal azt is hangsúlyozzák, hogy ha valamiért mégis lekéstük, akkor se csüggedjünk, és ne hagyjuk ki semmiképpen az ima későbbi elmondásának a lehetőségét.