„Ezek a nevei Izrael fiainak, akik Egyiptomba jöttek Jákobbal – emberek és a házaik [is uvéto] jöttek” (Mózes 2., 1:1)
„Tanították mestereink: a Chanuka micvája – egy gyertya, egy ember és a háza népe [is uvéto].” (Sábát 21b)
Hogyan függ össze a hetiszakasz témája Chanuka ünnepével?
A sokféle adható válasz közül kiemelkedik a hetven lélek témája: ennyien vonultunk le Egyiptomba, Jákob leszármazottai, ahogyan a mostani hetiszakaszunk leírja (ld. Mózes 1., 46:8-27).
Ugyanezt a vándorlást összegzi röviden a hamarosan felolvasandó Mózes 2. könyvének nyitómondata, mely használja a nem túl gyakori ember és háza [is uvéto] kifejezést[1].
[1]E két előfordulásán a Bibliában és a Talmudban csupán három további helyen találjuk meg összesen: Sámuel 1., 27:3, Sámuel 2., 2:3, Ros Hásáná 30a.
Mi a kettő között az összefüggés?
A 70 szimbolikus szám a zsidó hagyományban.
Nemcsak Jákobnak van 70 leszármazottja, hanem Noénak is, akiktől a világ minden népe származik (ld. Mózes 1., 10:2-29).
Ezt a szembetűnő összefüggést maga a Tóra is megfogalmazza: „felállította a népek határait Izrael fiainak száma szerint.” (Mózes 5., 32:8).
Szintén 70 tagból kell állnia a legfőbb vallási bíróságnak, a Szanhedrinnek (ld. Mózes 2., 24:9, Mózes 4., 11:16). A Tóra híres, első fordítását, a Septuagintát is 70 bölcs készítette el (ld. Megilá 9a). Az első Szentély lerombolása utáni száműzetés is éppen 70 évig tartott. A hagyomány pedig azt tanítja, hogy a Tórának 70 arca van (Bámidbár Rábá 13:16, éppen a chanukai olvasmány alapján, ld. Mózes 4., 7:13).
Mindezekből a fogalmakból az rajzolódik ki, hogy a 70 a sokszínűség száma. Ahogyan a 70 nép az emberiség teljességének palettáját lefedi, úgy az Örökkévaló által választott és Őt szolgáló zsidó nép is rendelkezik ugyanezzel a szintű sokszínűséggel.
Ugyanígy a Tóra 70 arca is azt mutatja, hogy a Tórát, az isteni bölcsességet mindenféle ember más szemszögből képes megérteni, és a Szanhedrinbe is azért szükséges a 70 bíró, hogy a látásmód teljességét tükrözzék, hogy bizonyosan igazságos döntést hozzanak.
A chanukai gyertyagyújtás esetében az ember és háza népe [is uvéto] szabály ügyében érdekes vitát találunk a Talmud legkorábbi magyarázói [risonim] között:
„Tanították mestereink: a Chanuka micvája egy gyertya egy embernek és a házának [nér is ubéto]. És akik szépen teljesítik [mehádrin]: egy-egy gyertya mindenkinek.
És akik még ennél is szebben teljesítik [mehádrin min hámehádrin]: Bét Sámáj szerint első nap nyolcat, onnantól kezdve minden nap eggyel kevesebbet. Bét Hilél szerint pedig első nap egyet, onnantól kezdve minden nap eggyel többet.” (Sábát 21b)
Eszerint elvileg akár például egy ötfős család minden este eleget tehetne a micvának azzal, ha Chanuka minden estéjén egyetlen egy gyertyát meggyújt. A zsidó nép nagy dicsősége, hogy szeretjük a micvákat, ezért nem ezt tesszük, hanem – Bét Hilél nyomán – minden nap eggyel többet gyújtunk.
A nagy kérdés azonban az, hogy pontosan hány gyertyatartó is szükséges ennek az ötfős családnak? Egy? Öt? Három?
A talmudi idézet alapján azt gondolhatnánk, hogy ha ötnél kevesebb gyertyatartójuk van, akkor az nem egészen ideális, hiszen a magas szintű micvát [mehádrin min hámehádrin] teljesítik, miközben a közepes szintűt [mehádrin] nem[2].
[2]Már maga a héber kifejezés is utalni látszik erre, hiszen a mehádrin min hámehádrin szó szerinti jelentése: szép teljesítés a szép teljesítésben. Azaz látszólag feltételezi az előző szint – mehádrin, azaz „szép teljesítés” meglétét, mint előfeltételt.
Toszfot[3] magyarázata azonban rámutat arra, hogy ez nem feltétlenül van így. Az ő véleményük az, hogy
[3]Kora középkori talmudelemző akadémia és módszertan, mely Franciaországban és Németországban működött. A legkiválóbb toszafiszták között voltak a híres Tóramagyarázó, Rási unokái.
a magas szintű teljesítésnek kifejezetten feltétele az, hogy ne gyújtsanak többet!
A cél ugyanis éppen az, hogy a gyertyák számából bárki számára világos legyen az, hogy éppen hányadik nap van. Ha egynél többen gyújtanak, akkor ezt a különleges értéket elveszítjük[4].
[4]Érdekes, hogy azt a lehetőséget valamiért nem fogalmazzák meg, hogy ha a gyertyák külön gyertyatartókba kerülnének (ahogyan a mi szokásunk elterjedt), akkor azzal többet is gyújthatnának és a napok száma is kiderülne. Pontosan ezt írja Remo a Sulchán Áruchban (OC 671:2).
Akkor ők hogyan olvassák a fenti talmudi idézetet? Hiszen abból úgy tűnik, hogy ha minden nap több gyertyát akarunk gyújtani, akkor mindenkinek külön kell gyújtania a családban!
Erre Toszfot azt válaszolja, hogy a legszebb teljesítés [mehádrin min há-mehádrin] nem a második, hanem az első esetre vonatkozik.
Rámbám (Maimonidész, 1138-1204) ezzel szemben egyértelműen megfogalmazza, hogy a legszebb teljesítés valóban az, ha a család minden tagja gyújt, mindenki mindennap eggyel többet (Hilchot Chanuka 4:1-3).
Megdöbbentő módon azonban végül hozzáteszi, hogy náluk, szefárd zsidóknál éppen az a szokás, hogy csak egyetlen gyertatartót gyújtanak meg az egész család számára – pontosan úgy, ahogyan azt az askenáz, toszafista rabbik tanítják!
Az eddigiekből tehát az következne, hogy sem az askenáz, sem a szefárd zsidók nem követik a talmudi tanítás egyszerű olvasatát, és nem gyújtanak meg egynél több gyertyatartót. A gyakorlatban azonban az askenáz szokás mégiscsak az, hogy a család nem női tagjai mind külön gyertyatartót gyújtanak[5].
[5]Érdekes, hogy a nők miért nem szoktak? Hiszen a chanukai csodában a nőknek különleges szerepük volt!
A Chátám Szofer magyarázata szerint azért, mert régen, amikor elsősorban az utcán gyújtottak, nem volt a nők részéről eléggé szemérmes [cniut], hogy kimenjenek az utcára, és ezt a szokást őriztük meg most is, amikor már elsősorban – Izrael földjén kívül – az otthonban gyújtunk.
De persze arról sincsen szó, hogy ezáltal bármilyen előírást is megszegnénk. Hiszen a talmudi törvény szerint a chanukai gyertyagyújtás minimum kötelezettsége tehát házanként egy gyertya [nér is uvéto]. Ebben az egy gyertyában pedig egyesül minden, amire ez a háztartás a Chanukával kapcsolatban köteles – függetlenül attól, hogy a család sokféle különböző egyéniségből áll.
Toszfot magyarázata, hogy elegendő egyetlen gyertyatartó az egész család számára, rámutat arra, hogy érték van abban, amikor a közösség egyetlen pontban egyesül.
Ellentétben a köztudatban elterjedt gondolkodásmóddal, mely szerint minél több gyertya ég, annál szebben teljesítettük a micvát,
Toszfot magyarázata alapján azt is megérthetjük, hogy néha a több a kevesebb.
A Minchát Áser c. könyv szerzője, a magyar származású Osher Weiss rabbi (1953-) tanításaiban rámutat, hogy amikor a családfő meggyújtja a gyertyát az összes családtagja számára, akkor ő nem a többiek küldöttjeként [sliách] működik, hanem közösségként lettek megbízva a gyújtással.
Hasonlóan, számos micva nem egyénekre, hanem közösségekre vonatkozik. Például a mindennapi áldozatok bemutatása, vagy bíráskodni, elítélni a társadalom vétkeseit.
Ilyen esetben pedig az a természetes, hogy még ha a micvát valóban csak egy ember tudja elvégezni, akkor is, az ő cselekedete mindenki más helyett is működik.
Ez a fajta szerves egységként működő közösségi létezés pedig nemcsak a chanukai gyertyák kapcsán, hanem az Egyiptomba való bevonulásunk kapcsán is megjelenik, (amint azt jelen írásunk elején láthattuk).
Egyiptomba nemcsak a 70 lélek, a különböző egyéniségek mentek le, hanem vitték magukkal a „házaikat” is (is uvéto – ember és a háza), hagyományaikat, közösségeiket. Azokat a dolgokat, amik összekapcsolnak. Így tudtak erősek maradni, túlélni a rabszolgaságot, és végül kivonulni.
Hasonlóan, a chanukai gyertyákat is ugyanezzel az egységes és erős fellépéssel kell meggyújtanunk, mert ezek hozzák el a világosságot a száműzetés hosszú, sötét éjszakáiba. Ezek adják a reményt.
Talán ez az oka annak, hogy a Talmud bölcsei a chanukai gyertyagyújtás micváját a család közös micvájaként határozzák meg, és mind az askenáz toszafisták, mind a Rámbám által leírt szefárd szokás ezt az elvet valósítja meg a gyakorlatban azáltal, hogy csak egyetlen gyertyatartót gyújtanak meg családonként.