Mielőtt a Fáraó rabszolgasorba vetette volna a zsidó népet, három bölcs tanácsadója véleményét kérte ki: Jób, Bileám és Jitró.
„Bileám, aki tanácsot adott – végül megölték. Jób, aki hallgatott[1] – végül szenvedésre ítéltetett. Jitró, aki elfutott – kiérdemelte, hogy az utódai a Szanhedrinben ülhessenek.” (Szotá 11a)
[1]A Zohár magyarázata szerint a Fáraó el akarta pusztítani a zsidókat, de Jób azt tanácsolta neki, hogy inkább csak hajtsa őket rabszolgasorba (Bo 33a). Eszerint jobban érthető az, hogy ő is szenvedést kapott büntetésként.
Úgy tűnik ebből a történetből, hogy a Fáraó neméppen a nyitott gondolkodás jegyében kívánta meghallgatni alattvalói véleményét.
Hiszen máskülönben Jitrónak nem lett volna oka elfutnia, nyugodtan elmondhatta volna, hogy nem tartja jó ötletnek, hogy a zsidó népet ártatlanul sanyargassák.
Így aztán Jób hallgatása is érthető. Különösen egy másik, híres talmudi tanítás fényében:
„Rabbi Ilái mondta Rabbi Elázár beRabbi Simon nevében: ahogyan micva mondani olyan dolgot, ami meghallgattatik, úgy micva nem mondani olyan dolgot, ami végül nem hallgattatik meg.
Rabbi Ábá mondta: köteles [nem mondani], ahogyan írva van: ’Ne fedd meg a gúnyolódót, nehogy meggyűlöljön – fedd meg a bölcset, hogy megszeressen.’” (Jevámot 65b, Mislé 9:8 alapján)
Mivel Jób látta, hogy Fáraó kérdése költői, ezért inkább úgy döntött, hogy hallgat.
Akkor azonban miért kapott mégis ilyen súlyos büntetést? Mi volt a bűne?
A Briszker Ráv (Jichák Zeév Soloveitchik, 1886-1959, Fehéroroszország-Izrael) híres magyarázata szerint ez is, mint minden más büntetés midá keneged midá [mértéket a mértékkel] történt, vagyis pontosan annak megfelelő, ami a cselekedet volt.
Jób beteg lett, fájdalmai lettek, és kiabált miattuk. De vajon segített rajta a kiabálás? Nem. És mégis kiabált! Miért? Azért, mert ilyen az emberi természet: ha fáj, akkor kiabá-
lunk. Ha pedig Jób nem kiabált, amikor a Fáraó gonoszságát hallotta, akkor az azt jelenti, hogy nem is fájt neki eléggé.
Ugyan Jób elképesztő szenvedéseit aligha lehet ennyire leegyszerűsítve megmagyarázni, de maga a lényegi üzenet érthető: nem feltétlenül csak akkor kell megszólalunk, ha abból azonnal kézzelfogható eredmény származik.
Még akkor is, ha nem tudjuk az igazságtalanságot megakadályozni vagy visszafordítani, de szót tudunk emelni ellene, az is fontos értékkel bír.
Már magában a Talmudban is találhatunk a feddéssel kapcsolatos, jóval erőteljesebb véleményt:
„Meddig tart a feddés kötelessége? Ráv mondja: amíg meg nem ütik. Smuel mondja: amíg el nem átkozzák. Rabbi Jochánán mondja: amíg rá nem kiabálnak.” (Erchin 16b)
Hogyan hangolható össze ez a tanítás azzal, hogy ha a másik nem hallgatja meg, akkor inkább ne is mondjuk?
A Ritvá (a sevilla-i Jom Tov, 1260-1315) magyarázata szerint ha csak kettesben vagyunk, akkor vállalhatjuk a fenti kockázatokat (ütés, átkozás, kiabálás), a nyilvánosság előtt azonban jobban tesszük, ha hallgatunk.
Ezt az értelmezést idézi és paszkenolja [véglegesíti] (apró finomítással) Remo[2] a Sulchán Áruchban:
[2]Mose Iszerlesz rabbi (1530-1572, Lengyelország)
„Ha tudja, hogy nem fogják megfogadni szavait, akkor ne feddje nyilvánosan, csak egy alkalommal. […] Viszont ha egyedül vannak, akkor köteles feddni addig, amíg meg nem üti vagy átkozza.” (OC 608:2)
A magyarázók számos hasonló szempontot megfogalmaznak, amik indokolják hogy megszólaljunk-e vagy inkább tartózkodjunk. Például hogy az adott törvény, amit a másik megszeg, szerepel-e a Tórában explicit módon leírva, illetve az illető tartja-e a Tórát[3].
[3]Ld. Áruch HáSulchán 608:7.