A legtöbb zsinagógai közösségben szokás, hogy a szombati délutáni és esti ima között közösségi harmadik étkezést (szeudá slisit, másnéven sálesüdesz) rendeznek.
Ilyenkor általában minden vendég előtt egy kisebb kenyeret [bárcheszt] helyeznek el. Fentebb tanultuk azonban, hogy ha csak lehetséges, helyes a harmadik étkezésnél is két kenyér felett mondani az áldást.
Hogyan lehetséges ezt teljesíteni? A legkézenfekvőbb megoldás az, ha az ember „kölcsönkéri” a szomszédjától az ő kenyerét, és arra mondja el az áldást.
Arra azonban fontos ügyelnünk, hogy az áldás mondása és a kenyér fogyasztása között nem szakíthatjuk meg a folyamatot [hefszek] beszéddel vagy hosszabb várakozással, ami nem közvetlen szükséglete az étkezésnek (ld. Beráchot 40a, Sulchán Áruch OC 167:6).
Emiatt helytelen az a megoldás, ha először az egyik ember kéri kölcsön a másik kenyerét, elmondja az áldást, majd mindkét kenyeret odaadja a másiknak, aki szintén elmondja az áldást. Már az is megkérdőjelezhető, hogy az első ember megvárhatja-e az áldása után a másik áldását. Ha azonban még ámennel is felel az ő áldására, azzal egészen biztosan megszakította a folyama-
tot[1].
[1]Érdekes, hogy számos nagy rabbi hosszan értekezett arról a kérdésről, hogy vajon a másik kenyerével teljesíthetjük-e a lechem misne [két kenyér] micváját, hiszen nem merül fel annak lehetősége, hogy ténylegesen is fogyasszunk belőle (Cic Eliezer 11:23, 12:37, Rivevot Efráim 1:202, Divré Jeciv OC 128). Arról azonban nem találtam forrást, hogy a hefszek [megszakítás] kérdésével is foglalkoznának, pedig maga a szituáció hétről hétre előáll, a vallásos életvitelt folytató emberek egy jelentős hányadánál.
Ebben az esetben ugyanis sem a várakozás, sem az ámen felelése nem tekinthető az étkezés szükségletének. Hiszen megtehetnék azt is, hogy csak az első mond áldást a két kenyérre, a második pedig mentesül azáltal, hogy hallgatja, és áldás nélkül fogyaszt.
Ennek a megoldásnak az egyetlen, látszólagos hátránya az, hogy némi kellemetlenség fakadhat abból, hogy aki „kölcsönadta” a kenyerét, úgy érezheti, hogy mintegy „elveszítette” annak lehetőségét, hogy áldást mondhasson két kenyér felett. A valóság azonban az, hogy halachikus értelemben semmit nem veszített, hiszen az áldás hallgatása és a kenyér fogyasztása által ő is éppúgy teljesítette a micvét, mint társa.