A Tóra bátorítja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége van rá. Akiknek az önbizalma alacsony, pedig nekik maguknak és környezetüknek is fontos lenne, hogy ott legyenek, szívvel és lélekkel. Mit üzen mindez a mai magyar zsidóság számára?
A pusztai vándorlás során Lévi törzse kapta meg azt a feladatot, hogy a Szentélyt szállításák és gondozzák. Három lévita család – Kehát, Gerson és Merári – három különböző megbízatást kapott.
Ugyan Gerson volt az elsőszülött, de Kehát családjából származott Mózes. Így ők, a „kehátiták” kapták a nagyobb tisztelettel járó feladatokat, a legszentebb tárgyak gondozását, és az első említést – testvéreik, Gerson fiai pedig a második helyre szorultak vissza.
Gerson megszámlálásakor a Tóra különleges kifejezést használ:
„Emeld fel Gerson fiaiak a fejét – az övéket is […]” (Mózes 4., 4:22)
Két, rövid szóval utal arra, hogy Gerson fiai se érezzék semmivel se jelentéktelenebbnek saját szerepüket Kehát fiaiénál (gám hém – „az övéket is”). Ezúttal, valamilyen nehezen érthető oknál fogva, a mellékes szerepbe kényszerültek.
Ilyenkor különösen fontos, hogy „emeld fel Gerson fiainak a fejét”. Ami általában a népszámlálás parancsának jelképes megfogalmazása, mégis, ebben a szövegkörnyezetben új jelentőséget nyer: Gerson fiainak igazán oda kell figyelniük arra, hogy megőrizzék egészséges büszkeségüket a feladatukban.
A „csepp-a-tengerben”-szindróma
Nagy csodálattal és lelkes érzelmekkel tekintünk a nagyszámú, vallásos közösségekre, elsősorban Izraelben és Amerikában. Büszkék vagyunk, amikor látjuk, hogy mennyire erősek – és joggal!
Viszont aki járt már hosszabb ideig ilyen helyen, és nemcsak távolból vagy turistaként csodálja őket, az tudja, hogy más formában ők is megküzdenek a maguk „kisebbrendűségi komplexusával”.
Egy nagy jesivában, a több száz bóher [tanuló] között nem egyszerű megadni az egyénnek a törődést. Az egyszeri tanuló számára hamar kiderül, hogy kik a kiemelkedő tanulók, akik mellett ez jut eszébe: „ha ilyen géniuszok is vannak itt, akkor mi szüksége lehet a Teremtőnek az én Tóratanulásomra?”
Tudjuk persze, hogy ez csak a jécer hárá [rossz ösztön] tanácsa, és valójában
a Teremtő képes arra, hogy sok százezer különböző, egyedülálló lelket teremtsen, és mindegyikre más miatt van szükség a közösség teljességének eléréséhez.
Ezért fontos az az ember is, aki saját magát jelentéktelennek érzi ugyan, de a Teremtő fontos szerepet szán neki.
A kis közösségeknek is vannak előnyei
Ugyanilyen „kisebbrendűségi komplexus” érzékelhető a magyarországi zsidóság köreiben is.
Nálunk – a külföldi nagy közösségekkel ellentétben – éppenhogy kevés a vallásos család. Tehát itt az egyén szerepének nagyobb a súlya.
Nézőpont kérdése csupán, hogy az ebben rejlő potenciált ünnepeljük, vagy a közösség kollektív gyengesége felett kesergünk?
Nem vitatom persze, hogy a közösségi gyengeség probléma, amit orvosolni kell. A kérdés csak az, hogy időnk és energiánk mekkora részét fordítjuk pozitív, építő, és mekkorát kijózanító és objektív pillanatokra?
Őszintén: miféle zsidóságot tudunk elképzelni itt, Magyarországon, az elkövetkező évtizedekben?
Olyat, amikre büszkék lehetnénk? Vagy arra vagyunk ítélve, hogy vagy elmegyünk egy jobb helyre, vagy tovább sajnáljuk magunkat?
Minden ellenkező híresztelés ellenére hiszek benne, hogy ez a kérdés még nem dőlt el.
A jó közösségi jövőhöz szükséges: erős emberek, összetartó közösség, és olyanok, akik szívesen csatlakoznának mindehhez. Magyarországon még mindig megvan az erős érdeklődés és tettrekész aktivitás.
Sok embernek fontos, hogy mi lesz itt, és sokan szívesen részt vennének olyasvalamiben, amire büszkék lehetnének. Minden emberi lény mély lelki igénye, hogy egy közösség részese lehessen, ami nála nagyobb és jelentősebb.
Megoldatlan, de nem megoldhatatlan: a kortárs kihívások
És most jöjjenek a konkrétumok.
Számos olyan jellemzője van a mai, külföldi vallásos közösségi életnek, amik problémásak.
A Tóratanulás ugyan fantasztikus szinten működik, talán nagyobb méretekben mint korábban valaha, mégis, vannak kihívások.
Hogyan vonjuk be azokat is, akiknek nehezebben megy? Hogyan viszonyuljunk az ismétléshez, ami ugyan „a tudás anyja”, de a mai, felgyorsult világban a legtöbb embertől idegen? Hogyan segítsünk minden embernek megtalálni „a saját Tóráját”, hogy ne érezzék, hogy mások megtanult szólamait fújják?
A közösségi ima ideálja elmarad attól, amire büszkék lehetnénk. Először vissza kell találnunk az imakönyvhöz és az abban rejlő természetes kihívásokhoz, kitaposott utat, a fejlődés létráját megtalálni a szövegek ismeretéhez és átérzéséhez. Utána következik az őszinte szembenézés a minőséggel.
Ebben a tekintetben Magyarországon talán már most sem kell szégyenkeznünk (de persze kár lenne itt megállni). Nemrég beszéltem egy külföldi látogatóval, aki az egyik legkomolyabb vallásos környék lakosa Európában. Tanúsította, hogy az ő környékükön sem könnyű olyan nyugodt és mérsékelt tempójú, valamint „beszédmentes” imádkozást találni, mint ami a Kazinczy utcában van.
A külföldi, nagy közösségek kész és működő rendszerek – rendszerszintű problémákkal. A magyar esély: az újraindítás kicsiben.
Felelősségteljes szervezőkészséggel olyan közösséget alkothatunk, ami elkerüli a külföld sokszor félelmetes társadalmi problémáit: a „siduch krízist” (házasulási nehézségek), a vallási rétegek közötti ellentéteket, az irrealisztikusan drága esküvőket.
Korai tehát még a vészharangot megkondítani a magyar zsidóság ügyében. A nagy dolgok kis lépéssel kezdődnek, ez pedig az, amire a Tóra is biztatja Gerson fiait: állítsák helyre megtépázott önképüket.
Komoly feladatok várnak mindnyájunkra – ehhez pedig elengedhetetlen az egészséges önértékelés.
