Az áldások útja egyike annak a három útvonalnak, amit a Talmud úgy ír le, mint a hosszútávú spirituális fejlődés kulcsa:
„Aki különösen jámbor [chászid] akar lenni, tartsa be az áldások dolgait” (Bává Kámá 30a)
De mi is tulajdonképpen az áldás?
Elgondolkodtunk-e már valaha azon, hogy ugyanezzel a fogalommal fejezzük ki azt, amikor egy embertársunknak kívánunk minden jó dolgot, és az isteni jóakarat kiáradását, és ugyanezt a kifejezéssel áldjuk meg az ételeket is, amiket megeszünk?
Nincsen ebben valami abszurd?
Hogyan váljunk „rebbévé”
A Zohár szerint nincsen:
„Amikor a lélek lejön erre a világra, megesketi őt a Szent, Áldott Ő, hogy őrizze a Tóra parancsolatait, és cselekedje meg az akaratát, és átad neki száz kulcsot, minden nap száz áldásáét […]” (Lech lechá 77a)
A zsidó hagyomány szerint ugyanis minden ember minden nap száz áldást köteles elmondani (Menáchot 43b. Itt található egy kiszámítás arról, hogy ez hogyan jön ki a napirendünkben).
Eszerint azáltal, hogy áldást mondunk az ételre, amit megeszünk, képessé válunk mások megáldására.
Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy nem képes minden vallásos ember különleges áldások „kiosztására”? Csak a legjámborabb rabbikról hallunk ilyesmit!
Úgy tűnik, hogy nem mindegy az, hogy hogyan mondjuk el ezeket az áldásokat.
Kapcsolódó cikkünk:
Béküljünk ki a Teremtővel
Simson Dovid Pinkusz rabbi (1944-2001) magyarázatában az áldások hatását ahhoz hasonlítja, amikor két rossz viszonyban lévő ember tervet készít arra, hogy hogyan béküljenek ki. Ha megállapodnak, hogy akár napjában többször is kedves arccal, barátságos szavakkal üdvözlik egymást, akkor várhatóan hamarosan helyreáll a köztük lévő béke.
E hasonlat alapján elkezdhetjük megérteni, mi is az áldások „varázsa”, mechanikája, ahogyan hozzásegíthet minket is a szellemi növekedéshez:
ha túllépünk a rutinszerű recitálásukon, és valódi odafigyeléssel, igazi áldó szándékkal mondjuk őket, akkor igenis erejükben áll megváltoztani a Teremtővel való viszonyunkat.
Az is elgondolkodtató ebben a hasonlatban, hogy a vallásos embert olyasvalakihez hasonlítja, aki az Örökkévalóval „össze van veszve”. Pedig nyilván sosem lennénk képesek arra, hogy ilyesmit valljunk be magunkról.
Viszont a viselkedésünk néha tényleg arról tanúskodik, hogy mintha nem ismernénk Őt, amikor az imákon csak túlesni igyekszünk, ahelyett, hogy keresnénk Őt, és örülnénk a lehetőségnek, hogy kapcsolatba kerülhetünk vele. Ahogyan Dávid király mondta:
„A színedet, Uram, keresem, ne rejtsed el arcodat előlem” (Zsoltárok 27:8-9)
(Itt meghallgatható ez a zsoltár, héber eredetiben, Jonatan Razel előadásában)
Van remény!
Így már mindjárt másképpen állunk az áldásokhoz. Nemcsak kötelezettség, hanem a felemelkedés lehetősége. Vizsgáljuk meg üzleti szempontból: viszonylag kis energiabefektetésért cserébe jelentős hozamot ígér!
Az a lehetőség, hogy másnak imáinkkal segíteni tudjunk, igen vonzó perspektíva. Persze nem arról van szó, hogy egy idő után minden imánk meghallgattatik, de ha közelebb kerülünk a Teremtőhöz, és nagyobb részben válnak valóra a kéréseink, az nyilvánvalóan megváltoztatná az ima intézményéhez való hozzáállásunkat.
Minden jóérzésű ember számára sokat jelent az, ha a cselekedeteivel másokon segíteni tud.
Ez talán az egyik leghatékonyabb mód arra, hogy kitörjünk a kötelező, gyakran hosszúnak tűnő imák negatív érzékelésének csapdájából.
Az ambíciózus terv megvalósításának egy egyszerű gyakorlattal láthatunk neki: vegyük magunkra azt a szokást, hogy nem csinálunk semmilyen tevékenységet addig, amíg az áldásokat szövegét mondjuk.
Baruch HaSem. Köszönöm szépen ezt a tanítást számomra “időzitett telitalálat” volt. Felszabaditó és felemelő érzés volt olvasni.