KÉRDÉS: Mit jelent az, hogy „az igaz ember a hitében él” (Chavakuk 2:4)? Mi a hit fontossága ma számunkra, miért számítjuk a jó ember tulajdonságnak? Akinek nincs hite, az rossz ember?
VÁLASZ:
Közeledik Peszách hetedik napja, a hit ünnepe. Talán nincs is ennél alkalmasabb időpont, hogy megerősödjünk a hitünkben.
Ugyanis Peszách hetedik napja a Nádas tenger kettéválásának évfordulója, a közvetlen találkozás a Magasságossal, amiről a Tóra így ír:
„És látta a nép a nagy kezet, amit az Örökkévaló művelt Egyiptomban, és hittek az Örökkévalóban, és Mózesben, az Ő szolgájában” (Mózes 2., 14:31)
Sokak számára Peszách napjainak csúcspontja a két széder este, amikor még sok nem vallásos család is összegyűlik, hogy az egyiptomi kivonulást elbeszéljék gyermekeiknek.
Sok nagy rabbi azonban azt tanította (például a karlini Reb Áháron, akinek éppen ma van a halálozási évfordulója, vagy a lizsenszki Noám Elimelech), hogy Peszách hét napja egyetlen nagy, összefüggő folyamat, melynek „indító löketét” valóban a két széder este adja meg, de
Peszách csúcsa a hetedik nap, amikor a legmagasabb szinteket érhetjük el, ha az ünnepnapot megfelelően éljük meg.
Láthatjuk tehát, hogy a hetedik nap, ami a hit megerősítésének a napja, nagyon fontos szerepet tölt be. De miért? Mi jó van abban, hogy ha elhisszük azt, amit mondanak nekünk?
Aki hisz, az tesz
A hagyomány elmondja azt, amit a Tóra nem ír le, hogy pontosan hogyan is kezdődött el a tenger kettéválása. A vándorló zsidó népet körülzárták a hegyek, szemből a tenger, hátulról pedig az egyiptomi seregek üldözték őket. Az Örökkévaló pedig azt mondta: „Beszélj Izrael fiaihoz, hogy induljanak el!” (Mózes 2., 14:15)
Ebben a helyzetben akadt egy bátor jelentkező – név szerint Náchson ben Áminádáv – aki beugrott a tengerbe, amikor még nem vált ketté. Ez volt az a cselekedet, az a gyújtó szikra, amire még szükség volt ahhoz, hogy megtörténjen a csoda.
Meglepő újdonságot tanulhatunk ebből a történetből. Általában ugyanis azt szoktuk gondolni, hogy a hit tétlenséghez vezet.
Hiszen ha „Isten úgyis megsegít”, akkor minek fáradozzak?
Náchson története azonban illusztrálja, hogy néha pontosan fordítva van: a hit az, ami a cselekedetre ösztönöz minket.
Ezért a hit az igaz ember [cádik] jellemzője, aki aktívan tesz, ahelyett, hogy ölbe tett kézzel várná a csodát. Motivált, mert hisz abban, hogy cselekedeteinek értelme van.
A Teremtő meg fogja áldani a keze munkáját, és ez tölti meg az életét értelmmel, lelkesedéssel, és vízióval.
Példaképeinkbe vetett hitünk
A hit egy másik praktikus aspektusa, ami szintén ilyenkor erősíthető, az igaz emberekbe [cádikokba] vetett hit.
Ezt is a tengeren való átvonulásból tanuljuk, amikor úgy áll, hogy „hittek az Örökkévalóban, és Mózesben, az Ő szolgájában” (Mózes 2., 14:31).
A cádik szó ugyanis csak a legegyszerűbb olvasatban jelent igaz embert, vagyis olyasvalakit, akinek több a jó cselekedete mint a vétke.
Szűkebb értelemben azt a magas szintet jelenti, ami elérhető az ember számára akkor, ha ezen az úton következetesen halad: Tóratudós, bölcs rabbi, szellemi vezető. Ez felel meg annak, hogy a tengeren átvonuló nép hitt Mózesben.
Miért fontos, hogy higgyünk a rabbijainkban? És pontosan miben kell hinnünk?
Először is abban, hogy a nagy Tóratudós valóban az, aminek látszik. „Hittek Mózesben, az Ő szolgájában” – vagyis elfogadták azt, hogy Mózes valóban a Teremtőt szolgálja. És nem saját magát.
Természetesen sajnos létezik a világban álszentség és képmutatás, ezt észre kell vennünk és kikerülnünk. De a valódi, jámbor Tóratanulót nem helyes meggyanúsítanunk azzal, hogy például csak pénzért vagy dicsőségért csinálja, amit csinál.
Mégpedig azért nem, mert ezáltal saját magunk fejlődése elől zárjuk el az utat.
Ha mindenki önző és képmutató, akkor kire nézzek fel és kit tiszteljek? Kit tekintsek példaképnek, akihez hasonlítani akarok?
Nem elég csak az Örökkévalót tisztelni és követni!
Mert az nem lehetséges, hogy Őhozzá váljunk teljesen hasonlóvá. Egyszerűen nem egyenlőek a feltételek. Látnunk kell azt, hogy a másik, egy ugyanolyan hús-vér ember mint mi magunk, milyen magas szintre volt képes eljutni.
Ugyanez alacsonyabb szinten: minél magasabb szintű rabbit tisztelünk, annál kevésbé tudunk növekedni általa. Mert azt érezzük, hogy az ő nagysága elérhetetlen a számunkra.
Viszont a nagy rabbi példakép nélkül sem boldogulunk igazán, mert ő az, aki perspektívát nyújt nekünk. Még akkor is, ha egész életünk is kevés ahhoz, hogy eljussunk az ő szintjére, mégis: szükségünk van néha az ilyen masszív inspirációra.
Ami bepillantást nyújt számunkra abba, hogy milyen nagyszerű szinteket tud elérni az emberi lény – Isten képmása.
„Darwinban csak azért merülhetett fel, hogy az ember a majomtól származik, mert nem ismerte az én rabbimat” (Alter miKelm, Jiszráel Szalanter rabbiról)
Ezért a legjobb az, ha van egy „közelebbi” és egy „távolabbi” példaképünk is: egy hozzánk szintjében közelebb álló, egyszerű ember, akin azonban mégis érezzük, hogy lényegesen előttünk jár, és egy igazi nagy Tóratudós, akire mintegy félelemmel vagyunk képesek tekinteni.
Nem kívánunk „vak hitet”
Amikor tehát a hit hatásairól beszélünk, az természetes, hogy Isten létezésében hiszünk. De túlmegyünk ezen, és abban is hiszünk, hogy Ő szeretné a mi fejlődésünket.
Magunkban is hiszünk, hogy a fejlődés számunkra is lehetséges. És a szellemi vezetőkben, tanítókban, mesterekben, akik ehhez a fejlődéshez hozzásegítenek minket.
Hitünk cselekedetekhez vezet: ha hiszem, hogy létezik valahol egy tanító, egy könyv, videó vagy hanganyag tanítások, amik segítenek engem fejleszteni, akkor aktívan fogok keresni, kutatni.
Ahogyan a próféta mondta, „az igaz ember a hitében él” (Chavakuk 2:4): a hit meggyőződés és vízió, ami éltet és lelkesít. Életerővel, tettvággyal tölt meg. „Igaz emberekké” válhatunk általa, mert megjavítja cselekedeteinket.
A magamfajta szkeptikus természetű ember számára jó hír, hogy
a zsidóság hit-fogalma nem kívánja meg, hogy mintegy vakon elhiggyük, amit mondanak nekünk.
Mi azután hiszünk a Teremtőben és az Ő segítségében, hogy Ő mint az életünk és történelmünk vezetője és irányítója már bizonyított.
Ezután már csak az a dolgunk, hogy ne kérdőjelezzük meg Őt, ne helyezkedjünk szembe Ővele, hanem mintegy együtt, közösen tegyünk saját magunk és környezetünk fejlődéséért, szellemi épüléséért.
Ennek alapvető összetevője, éltető ereje: a hit.