Tartalomjegyzék
- 1 Az év legfényesebb éjszakája
- 2 Új vízzel telnek meg a tengerek
- 3 A leghosszabb nappal és a leghosszabb éjjel – párhuzamos ünnepkörök
- 4 A belső késztetés – nem elég „letudni a házi feladatot”
- 5 Attól leszünk önmagunk, amit nem parancsra teszünk
- 6 Minek fejlődjek még ennél is tovább?
- 7 Az egészséges önérzet dicsérete – létezik-e „büszke magyar zsidó”?
Sávuot a zsidó évkör legprovokatívabb ünnepe.
A Tóra maga provokatív módon vezeti be: nem mondja el, hogy melyik hónap melyik napján van, nem mondja el, hogy mit ünneplünk, mire emlékezünk, mit kell csinálnunk. Ellentétben a másik két zarándokünneppel, Peszáchhal és Szukottal, Sávuot csupán egyetlen nap (a diaszpórában 2), míg a másik két ünnep 7-7 napos.
Sávuotot a Tóraadás, a grandiózus Szináj-hegyi kinyilatkoztatás ünnepeként ismerjük, tejes ételeket szoktunk fogyasztani, egész éjjel a Tórát tanulni, és feldíszíteni a zsinagógát gyönyörű virágokkal.
De magában a Tórában – amit éppen ilyenkor ünnepelünk! – mindennek nyomát sem találjuk.
„Számoljatok magatoknak az ünnep másnapjától, a naptól, amikor a lengetés kévéjét hozzátok, hét hetet, teljesek legyenek […] És hívjatok pontosan ezen a napon szent gyülekezést […]” (Mózes 3., 23:15-21)
Az egész ünnep mintha azt üzenné: nincs itt semmi látnivaló, semmi különös – tessenek csak nyugodtan továbbhaladni! Mintha nem történt volna semmi sem.
Persze, aki utánaszámol vagy utánaolvas, aki megismerkedik a hagyományok mélységével, annak az ünnep rejtett rétegei „kitárulkoznak”.
Rájön, hogy az a bizonyos „harmadik hónap” (Mózes 2., 19:1), amikor a Szináj hegyi kinyilatkoztatás megtörtént, pontosan azzal kezdődik, hogy véget ér a hét hét, amit Peszáchtól, a Kivonulás ünnepétől kell számolnunk.
Rájön, hogy minderre szükség volt, és minden évben is szükség van, hogy a fizikai megszabadulást egy 49 lépcsőből, 49 napból álló, lelki felemelkedés, tisztítókúra előzze meg.
Rájön, hogy a kopár Szináj hegy a sivatagban virágba borult, ahogyan a zsinagógáinkat is ilyenkor feldíszítjük. A Tóra „díszt hoz követőjének” (vö. Pirké Ávot 2:1), az elmét és a lelket megtermékenyíti, virágot, majd gyümölcsöt hajt, életet és izgalmasságot hoz annak, aki betartja és tanulmányozza.
Akkor hát miért kell a Tórának így elrejtenie a saját „születésnapját”?
Az év legfényesebb éjszakája
Néhány hónappal ezelőtt a széder esti asztal mellett a legkitartóbbak (én sajnos nem mindig kerülök be közéjük) egy különös, rejtélyes éneket énekeltek a vacsora után:
„Hozd közel a napot [kárév jom], hozd közel a napot,
Ami nem nappal és nem éjjel,
Emeld fel a díszét, emeld fel a díszét,
Mert a Tiéd a nappal, még az éjjel is a Tiéd”(Peszáchi Hágádá)
Milyen napról is van itt szó pontosan? Tudni kell, hogy ezek a vallásos költemények, énekek jelentős részben hagyományos szövegeken alapulnak, azokat válogatják össze különleges sorrendbe, majd verses formába illesztik.
Esetünkben az idézet a Zechárjá próféta könyvének végén olvasható próféciából származik:
„Egyedülálló nap lesz az: az Örökkévaló Napjaként lesz ismeretes. Nem nappal és nem éjjel – és este idején lesz világosság.” (Zechárjá 14:7)
Itt a próféta az utolsó időkről szól, és arról, hogy milyen rendkívüli dolgok fognak majd akkor végbemenni.
Viszont jó fejben tartani, hogy
a világ megváltása, a „globális megváltás” mellett mindig ott van az egyén „lokális megváltása”.
Ha a Tóra fejlődési útmutatóját követve járunk az úton és állandóan finomítjuk a lelkünket, akkor időről-időre megkaphatjuk az „előzetest” ebből a csodákkal teli időszakból, amit a Teremtő az idők végére szán, mintegy „desszertnek”.
Ilyen előzetest tapasztalhatunk meg – ha kiérdemeljük – Sávuot ünnepének első éjszakáján. „Este idején lesz világosság”: hiszen hogyan is tudnánk annál világosabb éjszakát elképzelni, mint ezt az éjjelt, amit az elejétől a végéig a tanulás, az értelem fényessége világít be:
„Az ember bölcsessége megvilágosítja az ő arcát.” (Prédikátor 8:1)
Új vízzel telnek meg a tengerek
Zechárjá próféciája – és a Sávuot-párhuzam – tovább folytatódik:
„És lesz azon a napon, hogy élő víz jön ki Jeruzsálemből: egyik fele a keleti tenger felé, másik fele a nyugati tenger felé – nyáron és télen lesz az.” (14:8)
A Jeruzsálemből kijövő „élő víz” természetesen nem más, mint a Tóra bölcsessége, „mert Cionból jön ki a Tóra, és az Örökkévaló szava Jeruzsálemből” (Ézsaiás 2:3).
Ez az, ami két nagy tengerbe, „nyugatra” és „keletre”, más népek bölcsességének tengerébe fog „belefolyni”. Azaz: a Tóra frissítő erővel fog hatni más népekre is.
Ez igazán erősítő üzenet.
Hiszen a népek gyakran szeretik a Tórát idejétmúlt, elavult szövegnek tekinteni, melyet a legszívesebben a múzeumokba száműznének.
Mi azonban – számukra teljesen érthetetlen módon – folyamatosan tanulmányozzuk, újramagyarázzuk. Legújabb nyomtatásban, újabb és újabb kiadásokat jelenítünk meg, mindenféle változatról és magyarázatról. Melyek aztán szép számban el is kelnek, és megtöltik a vallásos otthonok könyvespolcait.
Zechárjá próféciája pedig ismét kettős szinten is értelmezhető:
- Globális szinten: a jövőben majd a népek bölcsességének a tengere képessé válik a Tóra „élő vizének” a befogadására, integrálására.
- Lokális szinten pedig: ha mi magunk megerősödünk a Tórában, akkor másoknak is képesek leszünk a Tóra vizéből juttatni (vö. Példabeszédek 5:15-16).
A leghosszabb nappal és a leghosszabb éjjel – párhuzamos ünnepkörök
És mi a helyzet a nyárral és a téllel, amit a fenti prófécia említ („nyáron és télen lesz az”)? Valamint: mindez hogyan kapcsolódik Sávuot ünnepéhez?
Sávuot ünnepe nyáron van, amikor – kicsiben, a saját, egyéni szintünkön – megvalósul Zechárjá próféciája: „este idejére lesz világosság”.
Van azonban ennek az ünnepnek egy „téli” megfelelője is, ami pontosan az „inverze” Sávuotnak. Ez pedig Smini Áceret, vagyis „a nyolcadik záróünnep”, amely Szukot hét napját követi (ld. Mózes 3., 23:36).
A mintázat ismétlődik: Szukot hét napját követi egy nyolcadik záróünnep. Peszách hét napját is követi egy záróünnep – de azt megelőzi a 49 napos számlálási periódus.
(Peszách esetében erre azért van szükség, hogy legyen időnk arra, hogy a Tóraadás élményére felkészüljünk.)
Smini Áceret pedig lényegében ugyanaz az ünnep mint Szimchát Torá, a Tóra befejezésének örömünnepe. (Izrael földjén, ahol csak 1 napot ünnepelnek, mindkét esemény ugyanazon a napon van.)
Míg Sávuotkor az éjszaka az, ami hosszú és „világos”, addig Szimchát Torá a legtöbb közösségben talán a leghosszabb zsinagógában töltött nap.
A sok, hosszú tánc a Tóratekercsekkel, az összes ember felhívása a Tóra befejezéséhez jellemzően késő délutánig is elhúzódhat.
A belső késztetés – nem elég „letudni a házi feladatot”
Mindennek ismeretében visszatérhetünk a kiinduló kérdésünkre: miért lengi körül Sávuot ünnepét ennyi titokzatosság?
Sávuot lényegében a Szináj hegyi kinyilatkoztatás, azaz a két kőtábla, a Tízparancsolat (vagy: tíz mondás [ászeret hádibrot]) ünnepe.
Néhány hónappal ezelőtt, Peszáchkor az Örökkévaló „átugrotta a házainkat” (Mózes 2., 12:23). Most azonban mi kerülünk abba a helyzetbe, hogy a Tórát akár „át is ugorhatjuk”.
Hiszen itt van nekünk tíz mondásban a lényeg. És mi mégsem mondjuk, hogy „csak ez számít”, hanem kibontjuk, minden részletét megnézzük, és egészen hajnalig tanulmányozzuk.
„Még ha nem is tanult az ember mást, csak egyetlen fejezetet reggel és egyetlen fejezetet este, betartotta a parancsolatot: ‘És ne távozzon ez a Tóra a szádból.’ (Jehosuá 1:8)
[Más vélemény szerint:] még akkor is, ha semmi mást nem mondott az ember, csak a reggeli és az esti Smát, akkor is betartotta!
Viszont ezt a dolgot tilos elmondani a tanulatlanoknak. Rává mondta: [Éppen ellenkezőleg!] Micva elmondani a tanulatlanoknak!”
(Menáchot 99b)
Attól leszünk önmagunk, amit nem parancsra teszünk
Ebben a furcsa, vitatott szabályban benne van a Tórát és a Tóraadás ünnepét egyaránt jellemző paradoxon lényege:
az egyik oldalon igazából, elviekben nem is nagyon kellene a Tórát tanulni, a másik oldalon viszont tudjuk, hogy ez a létező legnagyobb dolog, aminek életünk minden percét ki kellene töltenie!
Elvileg a Tórát „letudhatnánk” a Tízparancsolattal, és amennyit a Tóra maga beszél Sávuotról, az egész témát mellőzhetnénk is.
Mégsem ezt tesszük – nagyon helyesen.
Ehelyett éjt nappallá téve tanulmányozzuk a Tórát, minden határon túllépve. Ahogyan Zechárjá mondta, „este idején lesz világosság” – ezen az éjszakán még a nem olyan vallásos zsidók is egyre nagyobb számban virrasztanak azért, hogy ilyen vagy olyan módon, de végtére mégiscsak közelebb kerüljenek a saját zsidóságukhoz és a Tórához.
A kora középkori nagyszerű tudós, Száádjá gáon (892-942) híres és megdöbbentő kijelentést tett egyik legfontosabb művében:
„Népünk [a zsidó nép] nem nép másban, csak a Tórájában.” (Emunot veDéot 3:7)
Noha ő – úgy tűnik – hogy a Tórára mint a zsidó népet összetartó erőre gondolt, talán továbbvihető ez a gondolat egy fokkal: az egyén szintjére.
Az ugyanis, hogy mit és mennyit tanulunk, 100%-ban az egyénre van bízva.
Ez az a terület, ahol a lelkünknek van lehetősége teljes mértékben kiteljesednie, ahogyan mindennapi imáinkban mondjuk: „add meg nekünk a részünket a Tórádban”. Vagyis van egy saját részünk. Ez a rész olyannyira a saját magánterületünk, hogy még maga a Tóra sem rendelkezik efelől.
Talán ez a magyarázata annak, hogy Sávuot ünnepe ennyire rejtélyes. Ez az igazi Tóraadás. Most már az egész Tóra az ember kezében van. Még az is, hogy mennyire él vele.
Minek fejlődjek még ennél is tovább?
Ezzel eljutottunk egy fontos kérdéshez, ami szinte a társadalom minden rétegére vonatkozik, a legvallásosabbtól a legkevésbé vallásosig. Ugyanezt a kérdést tesszük fel mindnyájan, csak éppen különböző szinteken:
Miért is kellene még hozzátennem a saját szintemhez? Miért ne lennék jó ott, ahol most vagyok?
A szekuláris/kulturális zsidó azt mondhatja, hogy szép számmal vannak társai, akik szintén nem tartják a Tóra parancsolatait – miért kellene szakítania a társaságával, és kilépni a soraik közül?
Azok, akik tartanak a Tórából bizonyos, számukra fontos micvákat, ugyanezt kérdezhetik: ugyan miért kellene az összeset?
És még az is, aki minden micvát megtart, de nem fordítja a szabadidejét a Tóra tanulmányozására, idézheti a fent idézett talmudi diskurzust, mondván:
„hiszen engem még maga a Tóra is mentesít az ‘extra’ tanulási kötelezettség alól!”
Logikus, ámde nem teljesen meggyőző válasz lenne erre az, hogy perspektívát kellene váltani. Az így gondolkodó ember kizárólag a saját környezetére fókuszál, és nem hajlandó azon kívülre tekinteni. Érthető módon, nem akar arra a társaságra nézni, ahol őt már régen „lehagyták”.
Az egészséges önérzet dicsérete – létezik-e „büszke magyar zsidó”?
Ajánlok egy másik – számomra szimpatikusabb – választ: tedd meg saját magadért!
Ne nézzed se azokat, akik most körülvesznek, se azokat, akik más, „vallásosabb” társaságban vannak. Csak arra gondolj, hogy te, itt és most, olyan dolgot fogsz csinálni, ami egyedülálló a világon.
Ebben nincsen semmi gőgös vagy irrealisztikus, hiszen különleges és egyedülálló isteni lelket kaptunk mindnyájan. Olyan élethelyzetet, képességeket és körülményeket, amilyeneket rajtunk kívül senki más, és a micvák, valamint a Tóra által ezeket tudjuk kiteljesíteni.
Úgy akarunk élni, hogy büszkék lehessünk magunkra. Ne kelljen szégyenkeznünk, másodrendűnek érezni magunkat. Különösen fontos ez Magyarországon, ahol
sajnálatosan elterjedt ez a fajta célját tévesztett szerénység, mely szerint „mi csak magyar zsidók vagyunk, ezért kevesebbet tudunk, kevésbé vagyunk vallásosak, stb.”
Ennek egyáltalán nem kellene így lennie. A magyar zsidóság nemcsak a régi időkben jelentett kiemelkedő „márkanevet” a világban. A lehetőség, a szunnyadó értékek még mindig léteznek. Ahhoz, hogy a lehetőségből valóság legyen, talán a legfontosabb lépés ez:
megváltoztatni, felemelni, kiegyenesíteni a saját magunkról alkotott képet – minőséget és büszkeséget szerezni.
Ebben a folyamatban segít minket Sávuot ünnepe – annak minden rejtett és „nem kötelező” rétegével. Kívánom, hogy sikerüljön az idén is mindnyájunknak új lendületet szereznie az ünnepből!