„Hogyan átkozzam azt, akit nem átkoz Isten?” (Mózes 4., 23:8) „Áldóid megáldatnak és átkozóid elátkoztatnak.” (24:9)
Bileám próféta azt a felkérést kapja a zsidó nép ellenségeitől, hogy átkozza el a zsidókat, hogy sikeres háborút viselhessenek ellenük. Eleinte nem nagyon látszik vonakodni, de végül átok helyett háromszor is áldást mond.
Bár manapság ritkán tapasztalunk olyasmit, hogy valaki rosszat akar mondani a zsidókra, és az Örökkévaló csodálatos módon megakadályozza, de egy fontos tanulsága mégis van a dolognak: az isteni akarattal ellenkezik az, hogy valaki átkozzon minket. Az is kiderül Bileám szavaiból, hogy aki rosszat mond ránk, az saját magának árt, míg aki jót, az magának tesz jót.
Egy lépéssel folytatva a gondolatsort: még egy zsidónak sem szabad „zsidóznia”. Jellemző ugyanis ránk az a népi önkritika, amit azonban inkább embertársaink felé irányítunk, és nem magunk felé.
Nem szabad olyasmit mondani, hogy már megint hogy viselkednek ezek a zsidók, milyen rendetlenek, figyelmetlenül imádkoznak, vagy ilyesmit.
Javító célzattal cselekedni természetesen mindig dicséretes. De a levegőbe panaszkodni nem szabad. A Pele Joéc (szerzője Rabbi Eliezer Papo, 1785-1828), az egyik klasszikus muszár könyv a negatív beszéd tórai tilalmáról (láson hárá) szóló részt e téma kifejtésével kezdi: „…és mennyivel inkább növekszik a fájdalom, amikor egy egész család, város, törzs negatív tulajdonságairól beszélnek […] áldott emlékű Bölcseinktől tudjuk, hogy a Szent, Áldott Ő mennyire haragszik azokra [a zsidókra], akik érveket mondanak a zsidó nép ellen […]”
Gyakran nem is vesszük észre, hogy mit teszünk azzal, ha így beszélünk. Annyira hozzászokunk, hogy fel sem merül, hogy ezzel valami probléma is lehetne. Pedig Bölcseink magyarázata szerint nem kisebb ember mint maga Jesájá próféta is büntetést kapott azért, mert rosszat mondott a zsidó népről:
„Tudd meg, hogy amikor Jesájá próféta azt mondta: «Jaj nekem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakozom» (Jesájá 6:5), azt mondta neki a Szent, Áldott Ő: Jesájá, magadról szabad mondanod, hogy tisztátalan ajkú vagy, de a zsidó népről mondod, hogy tisztátalan ajkú nép? Hiszen ők azt mondták, hogy «megtesszük és meghallgatjuk» (Mózes 2., 24:7), és minden nap kétszer azt mondják, hogy «Halld Izrael, az Örökkévaló egyetlen» (Mózes 5., 6:4) – és te őket hívod tisztátalan ajkúnak?” (Midrás Tanchuma, 32:2)
Persze a prófétának a feladata az, hogy feddje a népet. Mondhatni, ő ezért kapja a „fizetését”. Akkor hogy lehet ezért megbüntetni? Úgy, hogy amikor ezt a kritikáját mondta, abban semmi konstruktív nem volt, hiszen nem a népnek mondta, hogy jobb útra térjenek.
Ebből a tanításból meg lehet érteni, hogy nem azért nem szabad a zsidókat mint csoportot szidni, mert szeretnénk saját magunkat minél szebb színben feltüntetve látni, hanem azért, mert mi azon túl, hogy emberi lények vagyunk, egy saját magunknál sokkal fontosabb ügyet is képviselünk, amit nem hozhatunk negatív kontextusba: a Teremtő „ügyét”.
Akkor viszont mégis, mihez kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a prófétai könyvek tele vannak azzal, hogy a zsidó nép hiányosságait ecsetelik? Talán ne higgyünk nekik?
A feddés célja, hogy a szívet megtörje és Istenhez visszatérítse. A próféták szeretetből feddik a zsidó népet. Ez nem említhető egy napon sem az antiszemiták rosszindulatúságával, sem azzal, amikor zsidók fanyalognak, és cinikusan beszélnek a többi zsidóról, kollektív értelemben. A próféták szerető feddéséről szól az az áldás, amit minden szombaton elmondunk a zsinagógákban, miután a prófétai szakaszt felolvassuk: „Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, amiért jó prófétákat választottál nekünk, és akartad a szavaikat, amiket igazságban mondtak!”
Miért ne tekinthetnénk saját magunkat is ilyen „jó prófétának”, amikor kritikusan szólalunk meg a saját népünkkel kapcsolatban? A negatív beszédbe lehetséges konstruktivitást vinni, de általában nem egyszerű. Sokszor ugyanis nem azért kritizálunk, mert azt szeretnénk, hogy mások jobbak legyenek, hanem vagy azt érezzük, hogy mások kellemetlenebbé teszik a mi életünket, és ilyenkor a kritika önző, vagy azért mondunk rosszat róluk, hogy ezáltal mi magunk tűnjünk fel jobb színben.
Magasabb szemszögből nézve, a Teremtő azt szeretné, ha a zsidó nép egy különleges, szent nép lenne, ami egy emberként Őt szolgálja, dicséri, hirdeti a nagyságát a világban. (Természetesen nem saját maga miatt, hiszen erre neki nincsen szüksége, hanem azért, mert ez a felismerés minden egyes ember életét jobbá teszi.) Ezt az egységes szolgálatot töri sok kis apró részre az, aki a zsidó népet darabokra osztja, aki zsidóként saját magát kiveszi a közösségből. Egyénként tekint magára, nem pedig a közösség részeként.
Örülni sem szabad annak, ha más rosszat csinál. Jó, ha észrevesszük saját magunkban, amikor némi örömöt érzünk mások gyengeségei felett, hiszen ez azt jelenti, hogy mi magunk jobbak vagyunk náluk, előrébb tartunk. A magasabb céllal ez is ellentétes. Ahogyan az Orchot Cádikim írja (Sáár HáSzimchá):
„Ha egy szolga igazán őszintén szolgálja a királyát, akkor annak el kell szomorodnia, amikor olyanokat lát, akik fellázadnak az ő ura ellen, és átkozzák őt. […] De ha a szolga örvendezik, amikor az urának a lealacsonyítását és szégyenét látja, akkor az a szolga nem megbízható. […] Erre sokan a jelentős emberek közül sem vigyáznak.”