„Tanították [Bölcseink]: Celofchád lányai bölcsek voltak, magyarázók voltak, jámborok voltak.” (Bává Bátrá 119b)
Bölcseink számos dicséretre méltó tulajdonságot olvasnak ki Celofchád lányainak kéréséből, akik azzal fordultak Mózeshez, hogy adjon nekik is részt Izrael földjéből:
„Miért vesszen el atyánk neve családjából, amiért nincsen fia? Adjál nekünk osztályrészt atyánk testvérei között.” (Mózes 4., 27:4)
A tórai szöveg egyszerű olvasatából első pillantásra csak annyi derül ki, hogy a saját örökségükért álltak ki.
De honnan tudhatjuk azt, hogy bölcsek és „magyarázók” [dársániot] is voltak? Egyáltalán, mi az a „magyarázók”?
Neciv[1] szerint azt nevezhetjük „magyarázó”-nak, aki más számára is tanulmányozza a törvényt.
[1]Naftali Cvi Jehuda Berlin (1816-1893), a Háemek Dávár című Tóramagyarázat szerzője, a volozsini jesiva egyik vezetője [ros jesiva].
A lányok érveléséből ugyanis kiolvasható egy olyan eset, ami rájuk éppen nem érvényes, de mások később még jó hasznát vehetik.
Fontos tanulság ez: a Tóra tanulása önmagában is nagy micva. Azonban mindezt újabb szintre emelhetjük azáltal, hogy nemcsak a saját esetünkre érvényes törvényeket igyekszünk a Tórából kiolvasni, hanem a nézőpontunkat kiszélesítve újabb, hasonló eseteket is meggondolni, előrelátással gondolva ezáltal azokra, akik később kerülnek a mi helyzetünkbe.
Miben állt pontosan Celofchád lányainak bölcsessége?
Mindenekelőtt: kérésük megfogalmazott célja nem a saját vagyonosodásuk volt. Nem azzal érveltek, hogy nekik ez jár, vagy megérdemlik, hanem azzal, hogy „ne vesszen el atyánk neve”.
Bölcseink rámutatnak, hogy ez a fajta érvelés nem a lányok saját, ötletszerű kreativitásának eredménye, hanem stabil tórai alapokon – a sógorházasság [jibum] törvényén nyugszik:
„Ha testvérek laknak együtt, és meghal egyikük, és nincsen fia, […] sógora jöjjön hozzá, és vegye magának feleségül. És lesz, hogy az elsőszülött, akit szül, viselje elhunyt testvére nevét, és ne törlődjön ki a neve Izraelből.” (Mózes 5., 25:5-6)
Mind a szóhasználat, mind a gondolkodásmód kísértetiesen emlékeztet Celofchád lányainak érvelésére. Ez alapján tanították Bölcseink, hogy Celofchád lányai pontosan azután keresték meg Mózest a kérésükkel, miután a fenti tórai részt tanította[2].
[2]Bává Bátrá 119b. A magyarázat külön érdekessége, hogy miközben maga a Tóra ezt a sógorházasságról [jibum] szóló részt csak jóval később írja, addig Celofchád lányainak kérését nem sokkal előzi meg egy látszólag viszont igenis kapcsolódó téma: „Ezeknek kerüljön a Föld kiosztásra, örökségbe, a nevek száma szerint […]” (Mózes 4., 26:53)
Érvelésük így szólt: vajon a sógorházasság érvényes anyánk esetében? Ez ugyanis megoldaná azt a problémát, hogy elhunyt apjuknak a neve megmaradjon.
A fenti feltételek között azt olvassuk, hogy ez akkor lehetséges, ha az elhunytnak „nincsen fia”. És valóban, Celofchádnak csak lányai voltak. Akkor mégis miért nem lehetett sógorházasság által megőrizni apjuk emlékét?
Elképzelhető, hogy a Tóra nyelvén a „nincsen fia” feltétel esetleg a lányokra is vonatkozik[3], és emiatt anyjuk nem mehet férjhez a sógorhoz, és nem szülhet fiút, aki az elhunyt helyébe lép.
[3]A Tóra nyelvén ugyanis – a magyarral ellentétben – nem létezik olyan szó, hogy „gyermeke”. Azt ugyan írhatta volna a Tóra, hogy „nincsen fia vagy lánya”. Bölcseink magyarázata szerint azonban a lány belefoglaltatik abba, hogy „ne törlődjön ki a neve Izraelből”. Akinek ugyanis lánya van, annak a neve már nem fog kitörlődni (ld. Toszfot DH „ben”, Jevámot 22b).
Ez ugyan némileg ellentmond a mi modern érzékelésünknek, mert mi abban gondolkodunk, hogy a név csak fiú leszármazott által maradhat meg, hiszen a családnevet csak ő viszi tovább. Ez azonban tévedés, hiszen a családnevek általános elterjedettsége viszonylag újkeletű jelenség, mely a 17. századig nem volt jellemző.
„Ha mi fiúnak számítunk [a név megörökítése szempontjából], adj nekünk örökséget, mint fiúknak. Ha nem, akkor házasodhasson anyánk a sógorával. Erre Mózes azonnal – elvitte a törvényüket az Örökkévaló elé” (Bává Bátrá 119b, Mózes 4., 27:5 alapján)
A döntést végül ismerjük – Celofchád lányai kaphatnak örökséget. Számomra meglepő volt, hogy mind a mai napig ezt a törvényt követjük: ha csak lánya van az elhunytnak, és nincs fia, akkor sem léphet sógorházasságra az elhunyt testvérével (ld. Sulchán Áruch EE 156:2).
Mindez annak ellenére, hogy a fenti tórai szöveg látszólag csak fiúról szól – Celofchád lányainak a történetéből azonban ennek az ellenkezőjét olvashatjuk ki[4].
[4]Innen egyébként egy új lehetséges forrása adódik ennek a törvénynek, melyet meglepő módon sem a Misnában, sem a Talmudban nem találunk meg. A Talmud korai magyarázói (pl. Toszfot DH „ben”, Jevámot 22b) idézik a Midrás nevében, ahol majdnem szó szerint megtalálható (Szifri, Ki técé 288). Azt is fontos megjegyezni, hogy a leánygyermek nemcsak a jibum, hanem az azt helyettesíteni tudó chálicá / „cipőlevételi” szertartás alól is mentesít.
Mindebből kiderül a lányok bölcsessége, törvényelemzési képessége. Azonban továbbra is kérdés, hogy milyen más esetet kérdeztek Mózestől, ami rájuk nem volt érvényes?
Neciv megfigyeli, hogy az egyik mondatban azt említik, hogy apjuknak „nem volt fia” (27:3), míg a másikban azt, hogy „[most] nincsen fia” (27:4). Mi következik ebből?
Neciv magyarázata szerint az, hogy a múltban volt-e fia vagy sem, az határozza meg a jibum fentebb említett kérdését[5]. Innen jöttek rá a talmudi Bölcsek is arra, hogy Mózes éppen ezt a részt tanította, ami Celofchád lányaiban a kérdést felvetette.
[5]Hiszen jogilag az apa halálának a pillanatában dől el az, hogy a feleségének kell-e sógorházasságot kötnie vagy sem – függetlenül attól, hogy az a fiúgyermek milyen hosszan él tovább vagy rendelkezik-e további utódokkal.
Azáltal, hogy azt is megkérdezték, hogy a mostani állapot számít-e, egy új forgatókönyvet vetettek fel, ami az ő esetükben irreleváns: mi lett volna, ha lett volna egy fiútestvér, aki azonban időközben sajnos szintén elhunyt? Vajon ebben az esetben is lehetséges lenne az ő földjét örökölnie a lányoknak mint testvéreknek?
Ez volt az a kérdés, amivel a lányok újabb kvalitásukról adtak tanúbizonyságot: nemcsak bölcsen hallgatták és értelmezték a Mózestől tanult törvényt, hanem még arra is gondoltak, hogy mások hogyan alkalmazhatnák azt.
Egy további érdekesség, hogy maga a lányok érvelése, akármilyen meggyőző is első látásra, egy rejtett dilemmát hordoz magában. Hiszen azt mondják, hogy ha ők lányként képesek arra, hogy örökséget állítsanak apjuk nevének, akkor logikus, hogy földet is kapjanak.
De miért? Ugyanezzel az erővel pontosan az ellenkezőjét is mondhatnánk: mivel a lányok már a puszta létezésükkel is megörökítik elhunyt atyjuk nevét, ezért a földre semmi szükségük nincsen!
Emiatt a kérdés miatt szükséges úgy értenünk, hogy a lányok azáltal, hogy ők válnak atyjuk nevének megörökítőivé, a fiú helyébe lépnek örökség ügyében is (Rásbá[6]).
[6]Rabbi Slomó ben Áderet (1235-1310, Barcelona), a Talmud egyik legnevesebb kora középkori [risonim] magyarázója. Természetesen ez a magyarázat még nem tekinthető a megértés végének, hanem inkább egy újabb kezdetnek, hiszen meg kell gondolni azt, hogy mit ért a Tóra pontosan azalatt, hogy a „név megörökítése”, mi a logikája, és miért pontosan úgy működik, ahogy (miért nem éppen ellenkezőleg).