„Könnyebb kihozni a zsidót Egyiptomból mint Egyiptomot kihozni a zsidóból” – tartja az ismert mondás.
Az egyiptomi kivonulás óta persze sok víz lefolyt a Níluson és számos kivonulás után e mondásnak is többféle változata terjedt el.
Ahogyan az éppen aktuális tórai hetiszakasz is rávilágít: minden nagyobb folyamat az emberi lelkekben kezdődik el. Az egyiptomi rabszolgaság és elnyomattatás keserű emlékei nyitányában ezt olvashatjuk:
„És Izrael fiai gyümölcsöztek, hemzsegtek, sokasodtak, megerősödtek, nagyon-nagyon, és megtelt velük a föld [vátimálé háárec otám].” (Mózes 2., 1:7)
Ez utóbbi kifejezés héberül kétféleképpen is olvasható. Nemcsak úgy, hogy a föld telt meg Izrael fiaival, hanem úgy is, hogy éppen fordítva: Izrael fiai teltek meg a földdel.
Ezen belül pedig ismét kétféle – egymástól nem feltétlenül független – olvasat adódik: Izrael fiai Egyiptom szellemiségével töltekeztek meg túlságosan, vagy pedig magával a „földdel”, azaz az evilági létezés fizikai valóságával.
Bármelyik utat is válasszuk, az üzenet egyértelmű: a rabszolgaságot nagy jólét előzte meg, és az azt gyakran kísérő szellemi hanyatlás[1].
[1]Mondhatjuk persze, hogy az egyiptomi rabszolgaságot az Örökkévaló már Ábrahámnak megígérte (ld. Mózes 1., 15:13), így aztán nem hibáztathatjuk vele a későbbi nemzedékeket. De ez nem lenne a teljes igazság, hiszen az egész történet kibontakozásában láthatjuk, hogy hogyan változnak az isteni terv részletei (például magának a rabszolgaságnak az időtartama 400 évről 210 évre, ld. Rási, Mózes 2., 12:40).
Az talán kevésbé szorul magyarázatra, hogy mi a gond azzal, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob leszármazottai Egyiptom szellemiségét kezdték el követni. Egyiptom általánosságban minden zsidó száműzetés, szétszórattatás [gálut] szimbóluma. Így bármilyen országban is élünk, az egyik fontos feladatunk ez: nem eltanulni más népek rossz szokásait.
Első látásra ez eléggé intoleránsan hangozhat. A minket befogadó, gyakran támogató népekkel való viszonyunkat vajon elsősorban valóban ez a fajta tartózkodás, negatív hozzáállás határozná meg?
A valóságban ez azonban az éremnek csupán egyik oldala.
„Rabbi Elázár mondta: nem száműzte a Szent, Áldott Ő Izraelt a népek közé másért, csak azért, hogy jövevények [betérők] csatlakozzanak hozzájuk, ahogyan írva van:
’Bevetem velük a földet magamnak’ – mi másért vet az ember, mint azért, hogy arathasson?” (Peszáchim 87b, Hoséá 2:25 alapján)
A tórai hagyomány tehát igenis elismeri azt az értéket, ami a világ népei között rejtőzik. Sokszor fogalmazzák meg ezt a jelenséget úgy, mint a Teremtéskor szerteszórt „szent szikrák” összegyűjtése (Árizál, azaz Jichák Luria rabbi (1534-1572) kabbalisztikus filozófiája nyomán).
Ezek a szikrák mindenhol ott vannak, és a mi feladatunk az, hogy összegyűjtsük őket. Ahogyan ott vannak a más népből származó emberekben, akikben a Tóra gondolatainak hallatán felébred a vágy, hogy csatlakozzanak a zsidó néphez, úgy ezek a szikrák az egyes népekben is ott vannak.
Ahogyan az embereknek vannak erősségeik és gyengeségeik, ugyanúgy a népeknek is. Mindnyájan, zsidók és nem zsidók egyaránt szembenézünk kihívásokkal, amiknek csak nehézségek árán tudunk megfelelni.
Ezért amikor más népek között vagyunk, két dologra kell odafigyelnünk: egyrészt arra, amit ők jól tudnak, amiben erősek, amit mi megtanulhatunk tőlük. Másrészt pedig arra, amiben gyengék – a hiányosságaiktól távolodjunk el, és semmiképpen ne engedjük, hogy ránk ragadjanak.
Ezért hallhatjuk a Tóra kritikus hangnemét abban, hogy Izrael fiait „megtöltötte a föld”, vagyis az „egyiptomiság”, annak is a negatív részei, az Egyiptom földjét, országát és népét jellemző rossz szokások.
A mondat másik kritikus olvasata nem Egyiptom földjéhez kapcsolódik, hanem a „földhöz”, vagyis a világ fizikai valóságához általában.
„Ezüstöt az olvasztótégely, aranyat a kemence, az embert pedig a dicsérete vizsgálja.” (Példabeszédek 27:21)
Talán a legtöbbet az árulja el az emberről, hogy mit dicsér, mi iránt lelkesedik.
Két fontos pólusa van a világnak: a fizikai, kézzelfogható világ [gásmiut], és a szellemi világ, az intellektus és a spiritualitás [ruchniut]. Ha az embert „megtölti a föld”, akkor a fizikai dolgokhoz vonzódik: étel, ital, szórakozás, gazdagság.
Ha azonban szellemi ember, akkor képes arra is, hogy értékelje azokat a dolgokat, amik nem kézzelfoghatóak: egy jó imádkozás, egy jó tórai gondolat, magyarázat, békesség a közösségben, a családban, kiegyensúlyozott kapcsolat a Teremtővel.
Mindaddig, amíg a jólét eszköz és nem cél, kiválóan szolgálhatja az ember szellemi életének nyugodt fejlődését. Azonban fontos, hogy idejében észrevegyük, ha a lelkesedésünk középpontjába a fizikai világ kerül.
Például semmi rossz nincs abban, ha várjuk és élvezzük a sábeszi lakomát. Amíg azonban a lakoma nagyobb esemény a szemünkben az imánál és a tanulásnál, addig még szükséges dolgozni a prioritásainkon.