Ezúttal tényleg végre szabadok akarunk lenni

„Miben különbözik ez az este minden más estétől?”

Minden más este azt mondjuk, hogy az embernek meg kell ismernie önmagát, a saját korlátait, és realisztikus célkitűzéseket megfogalmaznia.

Nincsen „ugrás”: nem helyes, ha olyan magas célokról álmodozik, amelyek messze vannak tőle.

Peszách ünnepén azonban ez nem igaz (ld. Álé Sur 2., 395. o., Cidkát HáCádik 1:1).

„Hirtelen jöttünk ki Egyiptomból” (Mózes 5., 16:3) – egyik pillanatban még szolgák voltunk, a másikban már viszont a prófétáknál is magasabb szintre kerültünk:

„Látta a szolgálónő a tengernél [amikor kettévált a Nádas tenger] azt, amit még Jechezkél próféta sem látott.”

(Rási, Mózes 2., 15:2, Jálkut Simoni 244)

Az, hogy kicsi és megvalósítható célokat tűzünk ki magunk elé évközben, hozzátartozik az egészséges, józan gondolkodáshoz.

Az viszont nem egészséges, ha a zsidósághoz való hozzáállásunkat a korunkra, nemzedékünkre vonatkozó panaszaink határozzák meg. Hogy azt mondjuk, hogy „ma már semmi sem a régi, a dicsőséges múlt már a múzeumokba való, és az igazi emberi nagyság már eltűnt a világról”*.

* Az igaz, hogy a Szotá 49a-ban igenis találhatunk rabbikat, akik az elmúlt dicsőséget hosszasan siratják. Sábát 112b-ben viszont, ahol a híres mondás áll, mely szerint „ha a régiek angyalok, akkor mi emberek vagyunk”, érdekes történet található, melyből éppen az ellenkezője hallható ki: Rabbi Jochánán éles gondolatmenetét a saját tanára (az előző generáció!) magasztalja.

Olyan korban élünk, ahol a tehetség – és a zsidó tehetség is! – szabadon megnyilatkozhat. Együtt élünk a sikeres találmányokkal, mestermunkákkal, startupokkal és lángelmékkel.

Vajon ebben a környezetben van létjogosultsága annak, ha a kiemelkedő emberi teljesítmény hiányára panaszkodunk?

Mindmáig megtalálható lelkünkben ez az „isteni szikra”. Aki számára a Tóra van olyan fontos, mint az evilági célok, az a Tóra világában is legalább olyan magas szintű elvárásokat állít fel, ami a szekuláris világból ismeretes.

Peszách napjaiban megadatik, hogy bepillantást nyerjünk az igazi emberi nagyságba.

Én, a rabszolga

A széder este egyik központi témája:

„Minden ember köteles úgy tekinteni, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból.”

(Peszáchi Hágádá)

Vajon tényleg úgy kellene tennünk, mintha rabszolgák lennénk, akik nemrég lettek szabad emberré?

Ennek meg mi köze van a valóságos, modern életünkhöz?

A kérdésre (tipikusan zsidó módon) újabb kérdéssel válaszolunk:

„Eddig a Fáraónak voltatok rabszolgái, most az én szolgáim lesztek.”

(Talmud Jerusálmi, Peszáchim 37a)

Hogyan lehetséges, hogy az Örökkévaló saját magát mintegy a gonosz Fáraó szerepébe helyettesíti be? Vajon valóban továbbra is ugyanúgy „rabok” vagyunk, mint előtte voltunk? Csak az uralkodó személye cserélődött volna le?

Szó sincs róla: a Fáraó rabszolgaságának lényege az volt, hogy a rabszolga nem önálló fontosságú lény. Egyetlen célja, hogy a tulajdonosának az akaratát teljesítse.

A rabszolgának nincsen saját személyisége.

Az Örökkévaló szolgálata ennek pontosan az ellenkezője. A Tóra parancsolatai az önmegvalósítás legtökéletesebb útját jelentik. Mert a Világ Teremtője adja az instrukciókat, Ő, aki a lehető legtökéletesebben ismeri az embert, saját keze munkáját, és tudja, hogy mire van szüksége ahhoz, hogy lelkileg kiteljesedjen.

„Nincsen más szabad ember, csak aki a Tórával foglalkozik.” (Pirké Ávot 6:2)

Eszerint tökéletesen érthető, hogy hogyan tekinthetünk ma magunkra rabszolgaként.

Hiszen a mai világban sem érezzük azt, hogy a személyiségünkre különösebben nagy szükség lenne. Ha elvégezzük a munkánkat a cégben, megvásároljuk a megfelelő termékeket a boltban, és megfelelően adózunk a bevételeink után, akkor ezzel a társadalom számára már megfelelő polgárokká válunk.

Persze, önismeretre és pszichológiai egyensúlyra is szükség van, de csak annyiban, hogy annak hiánya ne akadályozza a hatékony munkavégzésünket.

Hiszen kinek is kellene egy olyan gépezet, aminek az egyik „csavarja” depressziós?

Ha a szekuláris társadalom folyamának sodrására bízzuk lelkünket, ne lepődjünk meg, ha az nem fog kivirágozni, gyümölcsöt hajtani.


Kívánom mindenkinek, hogy ezen a Peszáchon teljes értelemben megtapasztalhassuk a szabadság ízét.

(Biztos mondta már valaki, valahol, hogy „az igazi szabadság belülről fakad”.)

Peszách szabadsága az emberi nagysághoz vezet el minket. Ugyan nem feltétlenül ahhoz a fajta nagysághoz, amit a médiából ismerünk: nem hatalommal, pénzzel, hírnévvel jár.

Az igazi nagyság: belső tartás, önkontroll, önismeret. A nyugalom megőrzése, minden körülmény között.

A kiteljesedett embert más kérdések és gondolatok foglalkoztatják, mint másokat. A legtöbb embernek a hírek és a média tölti meg a fejét, olyan témákkal, amiket ők jónak látnak.

Mennyire más életet él ehhez képest az, aki a Tórát tanulmányozza!

Az ünnep koronája, a korona ünnepe (na végre, valami aktualitás!)

Az előző Peszách óta legtöbbünknek megváltozott a fogalma bezártságról, szabadságról, és növekedésről. Többet voltunk bezárva, mint életünkben bármikor korábban. Emiatt most jobban tudjuk értékelni a szabadságot.

Ezzel egyidőben azonban szabad bejárásunk nyílt a világ legtöbb helyére.

Elkezdtünk „online” működni: ahol eddig csak személyesen tudtunk megjelenni, résztvenni, a bezártság kényszerének hatására engedett a korábbi szigorból, és megnyitotta az online kapukat.

A zsidóság internetes tartalma is forradalmi robbanás után van (annak ellenére, hogy előtte sem panaszkodhattunk különösebben e téren).

Vagyis saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, ahogyan a korlátozások megnövelik a szabadságot. (Ahogyan fentebb idéztük: „Nincsen más szabad ember, csak aki a Tórával foglalkozik” (Pirké Ávot 6:2) A Tóra is korlátozza, szabályozza az életünket, de kiteljesíti az elménket – ezáltal szabaddá tesz.)

Nő a fény a sötétségben. Ugyanazon az interneten, ahol – az orwelli jövendölést felülmúlva – a napi két perc gyűlölet helyett csaknem naponta 1 óra tömény antiszemitizmust tölt fel egy magyar csatorna, több tízezres nézettséggel (melynek a nevét most inkább mellőzném), ahol a tisztátalanság, az erkölcstelenség mindig megtalálhatja a közönségét, ugyanott most végre, soha korábban nem látott módon gyarapodik a szentségnek, a tisztaságnak – a Tórának a békés szavaival is.

Peszáchkor történt: a Teremtő fogta a rabszolgasorban sínylődő zsidó népet, és megmutatta nekik, hogy néz ki az igazi nagyság.

Ezzel ezt üzente nekik: emlékezzetek és törekedjetek erre az ideálra.

És soha többé ne legyetek rabjai a saját magatok köré képzelt korlátoknak.