Az ima legfontosabb összetevője a figyelem (héber szóval: káváná). Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy csak kétféle helyzet létezik, nevezetesen, vagy odafigyelünk, vagy nem. Az ember ennél sokkal kifinomultabb lény. Amit azért fontos tudni, hogy ne támasszunk irrealisztikus elvárásokat saját magunkkal szemben.
Természetesen ha valaki képes „szintet ugrani”, és egyik pillantról a másikra az első szintről az ötödikre lépni, az nagyszerű, szerencsés és üdvözlendő siker. Az újdonság az, hogy már a kicsi sikernek is örüljünk, azt is ünnepeljük meg.
Mert mindenféle szellemi fejlődés legnagyobb ellensége a feladás. Ha azt érezzük, hogy nem megy, hiába próbálkozunk, nem fejlődünk, nem haladunk.
Emiatt fontos az, hogy minden apró sikernek örüljünk. És ha sikerül stabilan egyetlen szintet előrelépnünk a következő skálán, az valódi siker.
Azt is vegyük észre, hogy nem minden imát, áldást mondunk ugyanazon a szinten. Az alábbi skála segítségével azt is felfedezhetjük saját magunkban, hogy bizonyos részek már most jobban mennek a többinél. Általa kaphatunk egy tisztább tükörképet saját lelki helyzetünkről.
- Undor. „Ha rendeleteimet megutáljátok, és törvényeim gyűlöletesek lesznek számotokra” (Mózes 3., 26:15). Kellemetlenül hangzik, de sajnos néha igaz: néha az ember kifejezetten negatív érzelmeket érezhet a kötelezettséggel szemben, hogy imát vagy áldást kell mondania (vagy bármilyen más vallási dolgot betartania). Talán nincs is tudatában, de egyfajta keserű szájíz kíséri a cselekedetét. Ha ez így van, akkor már maga a felismerés, a tudatosságra ébredés is egy részleges orvosságot jelent a problémájára.
- Teher. „Fohászkodás formájában imádkozzon, mint egy szegény, aki az ajtón pénzért kopogtat, és nyugodtan, és ne látszódjon úgy, mintha teher lenne számára, amitől meg akar szabadulni.” (Sulchán Áruch, Orách Cháim 98:3, Beráchot 29b alapján) Akinek az imádkozás teher, az nem feltétlenül érzi negatívnak az imát, mint az 1. szinten. Sőt, még akár kifejezett sikerélményt is érezhet, mondván, hogy „ezen is túl vagyunk”. Mégis, érthető, hogy ez még mindig nem az ima kívánatos formája.
- Nyugalom. Ennek a szintnek a forrása is az előző idézet: „nyugodtan”. Aki nyugodtan imádkozik, az azt érzi, hogy jó helyen van. Nem siet sehová, és egy külső szemlélő nem mondaná róla, hogy teher lenne neki az imádkozás. Ő az, aki rendelkezik az ima „keretével”, az idővel, amit hajlandó rászánni, mert ennyire fontosnak, értékesnek tartja. Ugyanakkor: attól, hogy a keret megvan, még nem biztos, hogy a tartalomig is sikerült eljutnia. Lehet, hogy csak szépen lassan végighalad az imán, de ott még nem tart, hogy meg is tudja élni, belülről.
- Megértés. Akinek az imája közben egy-egy szónál megjelenik a fény, az tart ezen a szinten. Nem azért, mert csak néhány szót ért az imából (az magától értetődő, hogy az ember akkor kezdi el az imáját egyáltalán besorolni ezen szintek egyikébe, ha a szavak jelentését már megtanulta és érti), hanem azért, mert képes, legalábbis néhány ponton, újdonságként tekinteni az imára, annak ellenére, hogy minden nap elmondja a szövegét. Hiszen tudja, hogy egy nap bőségesen elég ahhoz, hogy az embernek újra szüksége legyen ezeknek a szent gondolatoknak a felelevenítésére, újbóli átélésére. Ha egy áldást mond, az egyik szónál azt érzi, mintha megérintette, finoman megmozdította volna valami.
- Átélés. Míg az előző szint célpontja a gondolkodás, az intellektus, addig ez a szint az érzelmet célozza. Akkor érhető el, ha korábban – lehetőleg a rendszeres imaidőn kívül – már sikerült megértenie egy mély dolgot, egy részletet az ima szövegében. Ha ez megvan, akkor ima közben odakészít egy emlékeztetőt, egy cetlit, vagy ceruzával néhány odaírt szót, eszébe jut a gondolat, és hat. Az egész teste megremeg, ráérez arra, hogy miről is van szó valójában. Már nemcsak gondolat szintjén, hanem egész valójával.
Most, hogy rendszerszerűen átvettük a szinteket, már világos számunkra, hogy nem várhatjuk el magunktól, hogy mindig a lehető legjobban imádkozzunk. Hosszú út vezet odáig, míg a legmagasabb szintre eljuthatunk, az ima némely pontján, egy adott rendszerességgel. Ugyanakkor már nem reménytelen az sem, hogy állandóan fejlődjünk, mindig a következő szint felé törekedve.
Az öt szint szimmetrikus: a középső szint a semleges, a két alsó hajlik inkább a negatív irányba, a két felső a pozitív irányba – persze nem abban az értelemben, hogy aki az első két szinten tart, az jobban járt volna, ha bele sem kezd az imájába ch”v, hiszen ha tudja, hogy ott tart, akkor legalább látja, hogy merrefelé léphet tovább. Ennek természetesen feltétele, hogy az ember ne érje be a kevéssel, és vágyjon a fejlődésre. Továbbá: a legalsó és a legfelső szint egyaránt az érzelemről szól.
Az öt szint megjegyezhető a következő héber rövidítés segítségével: gám [szintén] náhál [vezet]. A betűszó jelentése: aki megismeri ezt az öt szintet, az vezetni is tudja az imáját, aktívan, úgy, hogy ő az irányító, aki kontrollálja a saját haladását, és nem veszik el az ima útvesztőjében és a koncentrálás nehézségei között.
- G: giul = undor
- M: mászá = teher
- N: náchát = nyugalom
- H: háváná = megértés, vagy hánáá = haszon, élvezet, vagy or = fény
- L: lehává = lángolás, vagyis teljes érzelmi átélés
