A polgári újév egyik szokása a trombitálás. Teljesen egyértelmű, hogy ez a szokás a Tórából ered, mert a Tóra Ros Hásánát a zsidó újévet a „kürtzengés napjának” nevezi (Mózes 4., 29:1). De ezzel véget is ért a párhuzamok sora, hiszen míg a népek által tartott újév önfeledt vigadozás, addig a zsidó újév az ítélet súlyos napja.
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a világ népeinek van igaza. Hiszen az újév a zsidó hagyomány szerint a világ teremtésének évfordulója.
Ez vajon ne lenne elég ok az örömre? Az újévben – akárcsak az újszülöttben – a potenciált, a lehetőséget kellene meglátnunk, nem pedig azon aggodalmaskodni, hogy „talán rossz ember lesz, ha majd felnő”. Akkor az új évnek miért nem tudunk ilyen önfeledten örülni?
Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy Ros Hásáná imarendjét és hangulatát tekintve egyaránt a nem sokkal később következő Jom Kipur ünnepéhez hasonlít, ami a bűnbánat és a megbánás jegyében zajlik. Az egyetlen különbség az, hogy Jom Kipurkor böjtölünk.
Viszont Jom Kipur sem teljesen mentes a lakomáktól. Ugyanis Erev Jom Kipur napjára Bölcseink különleges, ünnepélyes étkezést írnak elő. Voltaképpen ez az a lakoma, amit Jom Kipur napján az ünnep öröme miatt kellene ennünk. Hiszen a Tóra azt írja, hogy ez az a nap, amikor megbocsáttatnak a bűneink (Mózes 3., 16:30). Az efelett érzett örömöt kifejező lakomát (a böjt miatt) nem ehetjük Jom Kipur napján – ezért hozzuk egy nappal előrébb.
Mindebből az következik, hogy Ros Hásáná két napja, valamint Jom Kipur és az azt megelőző nap jellegében nem különbözik. Akkor viszont miért van szükség két külön ünnepre?
A nagyünnepi Ámidá furcsasága: a megváltás témája
Van ezenkívül Ros Hásánának és Jom Kipurnak egyaránt egy olyan közös, szembetűnő aspektusa, ami egyedül rendelkezik azzal a két tulajdonsággal, hogy
egyszerre oda nem illő és megkerülhetetlenül markáns.
Ez pedig a Ros Hásáná és Jom Kipuri Ámidá leghangsúlyosabb témája: a megváltás.
Természetesen ez a téma igen fontos nekünk. Hiszen valahányszor, amikor Kádist mondnunk, megemlítjük benne, hogy kérjük az Örökkévalót, hogy „mihamarabb, még a napjainkban hozza el” a megváltást. Ennek fényében logikus, hogy az új év számára is azt kívánjuk, hogy ez az év a megváltás éve legyen.
Mégis: ha kellene keresnünk egy ünnepet, ami a megváltásról szól, az sokkal inkább Peszách. Bölcseink is azt tanítják, hogy Niszán hónapban, amikor az első, Egyiptomból való megváltás történt, akkor fog majd megtörténni a végső megváltás is.
Tehát a megváltás témája Peszáchhoz sokkal erősebben kapcsolódik, mint a nagyünnepi időszakhoz. Igaz, hogy most dől el az égben, hogy ebben az évben vajon eljön-e végre a megváltás. Viszont minden más is most dől el.
Akkor miért pont kell most kiemelni a megváltást?
Ne csak magadra gondolj!
A Zohár tanítása szerint most, amikor mintegy „formálódik” az év, akármit kérhetnénk. Hiszen itt van az Örökkévaló, hogy minket megítéljen – közel van hozzánk. Mégis, ezt az alkalmat ne pazaroljuk el a magánkérelmeinkre.
A héber „háv” szó jelentése: „adj”. Úgy hangzik, mint a kutyaugatás. Azt mondja a Zohár (Tikunim 22a): ne legyetek olyanok, mint a kutyák, akik mindig csak azt ugatják, hogy háv-háv („adj, adj”). Ahelyett, hogy magunknak kérünk, inkább kérjünk az Örökkévaló és az egész zsidó nép számára.
A legnagyobb jó, amit kérhetünk, az az, hogyha elrugaszkodunk a saját kis szemszögünktől, és globális nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Azt kívánjuk, hogy mindennek és mindenkinek legyen a lehető legjobb: jöjjön el a végső megváltás, az Örökkévaló legyen a király a világon, és Ő uralkodjon.
Ebben a tíz napban – bizonyos értelemben – ez meg is történik. Mert a Talmud azt mondja, hogy a megtérés 10 napja az a 10 nap, amikor az Örökkévaló közel van. Ez az, amiről Ézsaiás próféta azt mondta: „Akkor keressétek az Örökkévalót, amikor megtalálható, amikor közel van, akkor hívjátok” (Jesájá 55:6, ld. Ros Hásáná 18a). Kizárólag a megtérés tíz napjáról szerepel ez az állítás ilyen általánosságban.
Most, hogy közel van, ez az az állapot, amit szeretnénk megőrizni.
Ez egy lehetséges magyarázat arra, hogy „hogyan kerül a csizma az asztalra”: miért imádkozunk éppen a megváltásért Ros Hásáná és Jom Kipur napján.
Izsák példája: a felnőtt, aki adni tud
Ros Hásáná ünnepéhez a leginkább illő tórai olvasmány a Teremtés története lenne.
Ehelyett azonban első nap arról olvasunk, hogy „az Örökkévaló megemlékezett Sáráról” (Mózes 1., 21:1), és megszületett a fia, Izsák. A hagyományos magyarázatok azt mondják, hogy Jismáel elkergetése miatt választjuk ezt az olvasmányt, ami szintén ebben a történetben szerepel.
Amikor Hágárnak és Jismáelnek el kellett mennie a pusztába, és a kiszáradás veszélye fenyegette őket, az Örökkévaló meghallgatta Jismáel hangját, sírását, „úgy, ahogy ott volt” (bááser hu sám, Mózes 1., 21:17, ld. Ros Hásáná 16b). Nem azt vette figyelembe, hogy később milyen vétkeket fognak elkövetni a leszármazottai, hanem arra, hogy ő itt most valóban ártatlan. Mi is ezt kérjük Ros Hásáná napján a saját magunk számára:
csak erre a két napra megpróbáljuk kihozni magunkból a lehető legjobb ambíciókat, és ez alapján imádkozunk egy nagyon jó új évért.
Ugyanebben a történetben szerepel azonban Izsák is, akinek a szerepe számunkra még fontosabb. Róla azt írja a Tóra, hogy „felnőtt és elválasztattatott [az anyatejtől]” (21:8), Ábrahám pedig egy nagy lakomát rendezett ennek örömére. Vajon ez is kapcsolódik az ünnep témájához?
A héber szó, amit használunk arra, hogy „elválasztatott” [vájigámál] majdnem ugyanaz, mint az „adakozott”. Elválasztódni és adakozni – rokon fogalmak. Például: számos imánkban használt kifejezés a „gomél chászádim” (jócselekedeteket csinálni).
Ebből a mondatból kiderül számunkra egy nagyon erős kapcsolat a nagyság, az adás, és az elválasztódás között is, hiszen közvetlenül egymás mellett szerepel az, hogy Izsák „nagy(korú) lett” (vájigdál, a gádol szóból) és elválasztódott (váijgámál, a gomél szóból).
Csak az nevezhető nagynak, aki adakozik, aki ad is másnak: aki nem önző. Aki viszont mindig csak magával foglalkozik, az kicsi és kisszerű. És fordítva is: amíg az ember kicsi, addig nem is tud adni.
(Rási azt is hozzáteszi (Áron mandulavesszeje kapcsán, Mózes 4., 17:23), hogy az adás által válik megismerhetővé az ember jellege. Mert egy dolog csak akkor válik jól felismerhetővé, ha elkezd adni. Amíg csak vesz, addig ugyanolyan mint a többi. Innen egy újabb magyarázat adódik arra, hogy hogyan kapcsolódik a nagyság fogalma az elválasztódás fogalmához.)
A nap, amikor mindent tisztán átlátunk
Ez a jelentősége Ábrahám lakomájának. Ábrahám szimbolizálja ugyanis a zsidó hagyományban a nagyság és az adás szimbólumát is. Nem véletlen, hogy mindkettőt Ábrahám testesíti meg, mert a zsidó gondolkodás alapján a nagyság és az adás nagyon erősen összekapcsolódik.
Itt egy újabb kapcsolat és válasz a korábbi kérdésre: miért olvassuk ilyenkor Ábrahám történetét a teremtés története helyett? Mert
Ros Hásáná a nagyság ideje, amikor a nagyság szemszögéből nézzük a világot, nem a saját kicsi szempontunkból.
Pontosan azért, mert itt van az Örökkévaló, és bepillantást nyerünk a nagyságba. Ehhez kapcsolódik az, amit a Zohár tanít, hogy ne arra gondoljunk, hogy mi magunknak mit kérünk, hanem arra, hogy mi magunk is a lehető legnagyobb „adás”, vagyis a megváltás részesei, okozói lehetünk imáinkkal.
Az sem véletlen, hogy Ros Hásáná egyben az ítélet napja is. Az ítélet szintén alkalmas arra, hogy megváltoztassa a kisszerű és földhözragadt látásmódunkat, és felemelje azt. Gondoljunk csak a halálközeli élményt túlélők beszámolóira, akiknek megváltozott az életük, megértettek valami mélyet, miután megálltak fent, az égi bíróság előtt. Ez az oka annak is, hogy a zsidó újév látszólag nem annyira „optimista” mint más népeké.
Ez a pont markáns különbség Ros Hásáná és Jom Kipur között: Ros Hásáná a nagyság ünnepe, ami felemel minket, kiemel a csak saját magunkra összpontosító gondolkodásból. Jom Kipurkor azonban eljutunk a globális nézőponttól az egyéniig, és valóban a saját ügyeinket igyekezzük rendbetenni.
