Hét évvel ezelőtt jelent meg és hamar nagy sikert aratott a Koren-OU Press kiadópáros kétnyelvű Kinot kötete. Ennek oka részben a kiadótól megszokott igényes szedés volt, de döntően az, hogy rengeteg kommentárt tartalmazott az egyébként bonyolult nyelvezetű gyászkölteményekhez. Ezek a magyarázatok Joseph B Soloveitchik rabbitól származnak. Két okból is rá esett a választás. Egyrészt, mivel a XX. század egyik legnagyobb hatású amerikai rabbija volt, ezreknek adott szmichá-t, az ő tanításai megkerülhetetlenek a mai vallási diskurzusban. Másrészt ő volt az, aki elterjesztette, hogy a gyászimák Tisá BeÁv reggeli felolvasását megszakítva magyarázzuk is azokat.
A tanulás örömöt okoz, ezt biztosan mindenki első kézből ismeri. De például a Zsoltár (19:9) explicit említi is. Ezért tiltották meg a rabbik, hogy a gyásznapon Tórát tanuljunk. Ez nem vonatkozik a Szentírás és a midrások azon részeire, amelyek a szenvedés, a pusztulás és a Churbán témáját járják körül. Ide tartozik például Jób könyve, az Échá Rábá midrás-gyűjtemény és maguk a kinot (gyászdalok) is. Ezeket szokás olvasni és lehet közösen magyarázni is.
A könyv bevezetőjében Rav Soloveitchik egy tanítványa, Lookstein rabbi elmeséli az 1967-es izraeli Tisá BeÁv élményét. (Eredetiben itt.) Az esti Échá felolvasás közben egyszerűen felálltak az emberek és hazamentek. Képtelenek voltak három hónappal a hat napos háború után Jeruzsálem pusztulását siratni. Lookstein rabbit nagyon zavarta ez, annak ellenére, hogy a pszichológiáját érteni vélte. Mintha neki válaszolt volna a Rav a rákövetkező évben a Dreiwochen előtt egy siurjában.
Hogyan gyászolhatunk egy 2000-2500 évvel ezelőtti pusztulást, amikor már néhány év is elhalványítja más veszteségeinket?
Itt pedig majd 100 emberöltőről van szó. Három választ adott erre a kérdésre.
1. Mint Peszáchkor említjük és más történelmi ünnepeinken is érvényes, úgy kell tekintenünk magunkra, mintha épp most történne meg velünk a történelmi esemény. Tisá BeÁv-kor úgy, mintha most pusztulna el a Szentély. A Jeruzsálemi Talmud így írja: Mintha a halottunk épp előttünk feküdne. Szintén ott szerepel (Jomá 1:1): Amelyik nemzedék nem építi fel a Szentélyt, az olyan, mint amelyik idején lerombolták.
2. A második Templom fennállásakor is volt Tisá BeÁv (Rámbám kommentárja Misna RH 1:3-hoz alapján), de akkor hogyan „ünnepelték?” Abszurd azt gondolni, hogy gyászoltak, hiszen állt a Szentély. Rav úgy vélte, hogy nem gyásszal, hanem imával töltötték a napot, nehogy újra megtörténjen, ami egyszer már bekövetkezett. Így fogalmazott: a Tisá BeÁv előtti hetekben a [lehetséges] Churbán szelleme járta be a Szentföldet. Ez a szemlélet ma is releváns. Azok a folyamatok, amelyek akkor a pusztuláshoz vezettek, ma is léteznek, és küzdeni kell ellenük.
3. Van egy rabbinikus elv, miszerint ne szaporítsuk a gyászt. Ezért a rabbik nem szívesen hoztak létre új gyásznapokat, hanem a már meglévőkhöz kötötték az újabb tragédiák emlékét is. Tisá BeÁv különösen sokat gyűjtött ezekből magára, bár nem mind pont ezen a napon történt meg. Ezeknek a tragédiákkal szemben máig érvényes Jeremiás próféta kérdése: Échá (hogyan lehetett)? Csak amikor a történelem végén a Messiás nézőpontjából tudjuk megérteni a történelmet, akkor tűnik el a kérdőjel és válik kijelentő móddá.
Rav Soloveitchik mindhárom válasza a zsidó nép történelemhez való viszonyáról szól. A múlt az emlékezés által mintegy a jelen időben zajlik, sőt ott potenciáltan van jelen.
A történelem központi jelenőségű a Szentírásban. Tízparancsolat bevezető mondata azt adja tudtunkra, hogy az Örökkévaló a történelem Istene. A Tóra felsorolja Izrael népe vándorlásának 42 állomását, ezt a Kabbala úgy tartja (pl. Mágén Ávráhám 428:8, Cror HáMor nevében), hogy Isten egyik nevét fejezi ki. Ami a zsidó néppel történik, Istennel történik és az ő nevét szenteli vagy (bár ne lenne ilyen) teszi közönségessé.
Mégis, a három fenti válasz szerint a zsidó nép története nem történelem, ahogy szokás érteni azt. Körkörös, örök visszatérés, amely talán gazdagodik, de nem változik. Nem csak a múlt projektálódik a jelenbe, hanem a jövő is. A jövő most történik, ez maga a prófécia. Franz Rosenzweig nagy hatású német zsidó filozófus, eredetileg történész, 100 éve ezt írta:
Izrael népe, Atyjától kiválasztottan, mereven pillant a világ és történelem fölött arra a végső legtávolabbi pontra, ahol ez az ő Atyja, ő maga, az Egy és Egyetlen – „minden mindenben”! – lesz. (Nem hang és füst, 8.o)
Ezt a Zechárjá-tól származó próféciát szorgalmasan ismételjük is minden ima végén. Ezzel még nem tettünk meg mindent azért, hogy jelen legyen, de a kezdőlépést talán igen.
A zsidó írásos emlékek közül egyedül a Szentírás az, amelyik részben megelőzi az első Templom pusztulását és még néhány irat a másodikét. A rabbinikus hagyományból is szinte minden a száműzetés két évezrede alatt, a gálutban született.
- Lehet, hogy ez a bizonyos speciális történelemszemlélet is a gálut, a történelemből való száműzetés velejárója?
- Jelenti-e ez azt, hogy például Izrael államának megalakulása meg kell változtassa a zsidó történelemszemléletet, mivel most a zsidó nép egy jelentős része aktív történelemformáló?
- Aki a modern Izraelben él, már nem a gálutban él?
- Vagy ezzel meg kell várnunk a Messiás eljövetelét?
- Amikor azt mondjuk a liturgiában, hogy „jövőre az újjáépült Jeruzsálemben!”, akkor mennyiben gondolunk arra a Jeruzsálemre, amelyikben éppen százával épülnek lakások?
- A szellemtörténetben ma részt vesznek-e a zsidók a rangjuknak megfelelően, esetleg saját, külön szellemtörténetük van?
Ilyen kérdésekre reflektáltak azok is, akik ’67-ben hazamentek ima közben, reflektált rájuk Rav Soloveitchik a saját három válaszával és zsidóként mindannyiunknak szembe kell nézzünk velük. Ha máskor nem, a legtörténelmibb emléknapunkon, Tisá BeÁvkor tegyük meg. A legnagyobb gyász sem nélkülözheti ezt a vállalkozást, akár elő is segítheti.
Végezetül álljon itt egy közel 2000 éves idézet a Toszeftából (Bává Bátrá 2:6), amely tömören illusztrálja ezt a kérdéskört, éppen a gyászt kötve össze a megváltással:
Aki gyászolja Jeruzsálemet ebben a világban, az örvendeni fog vele az eljövendő világban, ahogy áll Jesájá könyvében (66:10) „Örvendjetek [majd] Jeruzsálemmel és vigadjatok [majd] vele mind, akik szeretitek; csatlakozzatok [majd] ujjongásához mind, akik [ma] gyászoljátok.”
