Kedosim és Emor hetiszakasz – Neciv magyarázatai alapján

Az aktuális hetiszakaszban kohénok házassági és gyász törvényeiről, kohénok és áldozatok testi hibáiról, majd igen hosszan a zsidó évkör ünnepeiről olvashatunk.

Noha Bölcseink az egész harmadik könyvet „kohénok törvénykönyvének” (Torát Kohánim) nevezik, ez a hét különösen kohén-központú, egyrészt mivel a múlt héten számos egyéb, szentség felé vezető micváról tanultunk, amik az egész népre érvényesek, másrészt az eddigi kohén-törvények jórészt arról szóltak, hogy mit kell a kohénnak tennie a szolgálata során. Ezek után most rátérünk a saját személyével kapcsolatos törvényekre.

Mielőtt azonban rátérnénk az aktuális hetiszakaszra, közelebbről megvizsgálunk egy különösen fontos részt az előző hétről (Kedosim).

(A hetiszakaszról készült videó tanítás)

Ajándékba kapott szentség

Ki a szent? Az előző hetiszakasz a címét kapta arról a kissé zavarba ejtő isteni parancsról, hogy azért kell szentnek lennünk, mert a Teremtő szent (Mózes 3., 19:2).

Rási és Rámbán, talán a két legkiemelkedőbb klasszikus Tóramagyarázó ugyanazon a nyomvonalon indulnak el ezügyben: a szentség a legtöbb helyen valamiféle elválasztódást jelent. (Noha a részletekben vitáznak, hogy pontosan mitől kell elválasztódni ahhoz, hogy szentté váljunk.)

Találunk azonban még egy hasonlóan elgondolkodtató tórai formulát, ami több különböző kontextusban is ismétlődik, és tovább finomítja a szentségről alkotott képünket:

„És szenteljétek meg magatokat, és legyetek szentté.” (Mózes 3., 11:44, 20:7)

Az ismétlődésre talán a leglényegretörőbb magyarázatot a Meszilát Jesárim fogalmazza meg (a talmudi bölcsek szavait egyszerűsítve): „a szentség kezdete igyekezet, a vége ajándék” (26. fejezet, Jomá 39a alapján).

Azaz: ne csüggedjünk, ne gondoljuk azt, hogy a szentség távol áll attól a létélménytől, amit talán kissé világias életünkben tapasztalunk. Ehelyett inkább

bizakodjunk a Teremtőben, tegyünk meg, amit tudunk, és lássunk csodákat, hogy hogyan formálja át életünket és személyiségünket!

Kézleöntés étkezés előtt és után

A Talmud azonban hoz egy jóval furcsábbnak tűnő magyarázatot is:

„Szenteljétek meg magatokat: ez az étkezési előtti kézleöntés [májim risonim]. És legyetek szentté: ez az étkezés utáni kézleöntés [májim áchronim].” (Beráchot 53b)

A Máhárál rámutat egy érdekes összefüggésre. Étkezés előtti kézleöntésnél a kezünket felemeljük, utána viszont lefelé tartjuk. Étkezés előtt a szentségre, felemelkedésre törekszünk, utána pedig igyekszünk megszabadulni az azzal járó, nélkülözhetetlen fizikalitástól (Netivot Olám, Ávodá 16:5, Szotá 4b alapján).

A fenti két gondolatot ötvözve: amikor mi igyekszünk saját magunkat megszentelni, akkor a felemelkedés lehetőségére tekintünk. Lelkesek és idealisztikusak vagyunk. Ezen a ponton nem célravezető a hiányosságainkra összpontosítani.*

* Ez egy eltérő útvonalat jelöl ki attól, amit a legtöbb bölcs a zsoltárból tanul: „[Először] távolodj el a rossztól és [csak azután] cselekedj jót.” (34:15) Meggondolható, hogy mikor melyik stratégiának van helye.

Utána viszont az, hogy valóban képesek vagyunk a negativitást magunk mögött hagyni, az már isteni segítség eredménye. Az ennek megfelelő étkezés utáni kézleöntés emiatt feleltethető meg a Meszilát Jesárimból fent idézett „ajándék”-nak.

Az étkezés és az ima szentsége

Eddig láthattuk tehát, hogy a szentség egyfajta elválasztódás, részben igyekezet, részben pedig ajándék. A Neciv rámutat, hogy hogyan alkalmazza a Tóra ezeket az általános elveket konkrétabb területekre.

Amikor először szerepel a fent említett „szenteljétek meg magatokat / legyetek szentté” kettősség, ott a téma az étkezés szabályainak a korlátozása: mely állatok tisztátalanok, milyen fajtákat szabad, milyeneket tilos fogyasztanunk. Ezt a Tóra úgy indokolja: „mert Szent vagyok Én.”

A második említésben azonban más indoklás szerepel: „mert én vagyok Örökkévaló Istenetek.” Itt a megélhetés tiszta és szent módon való megszerzéséről van szó, Neciv értelmezésében az ima és Örökkévalóhoz való ragaszkodás, kötődés, kapcsolódás által.

Nem való az, hogy egy Szent Uralkodóhoz közelítsünk úgy, hogy mi magunk tisztátalan dolgokat eszünk, olyasmit „építünk be” a saját testünkbe, amit a Király nem számít tisztának.

Emiatt az étkezés szentségéhez illő indoklás: „mert Szent vagyok Én.”

Viszont amikor megélhetésről van szó, ott a kulcsszó a gondoskodás. Emiatt itt a Teremtő Gondviselését és figyelmét szimbolizáló Elohim Név az, ami szerepel az indoklásban: „mert én vagyok Örökkévaló Istenetek [Elohéchem].”

Ima: a kívánság vagy a közeledés eszköze?

Kétféle konkrét szentségről tanulhatunk tehát ezekben a szakaszokban: az étkezés szentsége és az ima szentsége.

Utóbbiban figyelemreméltó, hogy Neciv egyetlen mondatban említi meg a létfenntartáshoz szükséges megélhetést, valamint a legmagasabb lelki felemelkedést jelentő, Örökkévalóhoz való ragaszkodást [devékut]:

„Itt a megélhetés szentségéről van szó, hogy szentelje meg magát az ember, ragaszkodva az Örökkévalóhoz, kívánságot kérve áldozatok és ima által.” (Neciv)

Furcsán hangzik ez a számunkra, hiszen mi azt szoktuk meg, hogy a megélhetés egy igencsak evilági ambíció, melyet szinte szégyellünk a Világ Királyától kérni. Ezzel szemben a devékut a legkiválóbbak kiváltsága, a legszentebb embereké, akik számára a fizikai létezés csupán lényegtelen részletkérdés.

A gyakorlatban azonban tudjuk, hogy szoros a kapcsolat e két szint között.

Csak azáltal juthatunk el az Örökkévaló kézzelfogható érzékeléséhez, ha a gyakorlatban is megértjük, hogy Ő tud nekünk adni.

Az elméleti jóindulatunk, bármily dicséretes is, kevés ehhez a lelki megtapasztaláshoz.

Hallottam a minap egy figyelemreméltó észrevételt ebben a témában: vajon mi az ima célja? Csak az, hogy kérhessünk benne magunknak valami számunkra fontos dolgot? Ez lehetetlen, hiszen akkor hogyan is parancsolhatják Bölcseink, hogy mindennap imádkozzunk? Mit tegyünk azokon a napokon, amikor úgy érezzük, hogy minden rendben van, és nem kell semmiért könyörögnünk?

A válasz erre az, hogy értelmezzünk tágan azt, hogy mit kérhetünk az imában. Nemcsak pénzt, egészséget, hanem azt is, hogy a Teremtővel a kapcsolatunk erősödjön. Valamint: ezt nemcsak kérhetjük, hanem ez lehet maga az a tevékenység, amit az ima során gyakorlunk és elérünk.

Ez minden időben aktuális, a körülményektől függetlenül. Nemcsak azért, mert a Teremtővel való kapcsolatunkon mindig van mit javítani, hanem azért is, hogy csak pusztán helyreállítsuk az ima-állapotban megtapasztalt közelséget, amit a két ima között eltelt idő, és a számos azzal járó, evilági teendő megbontott.

„A szeretet köteléke” – a Tóratanulás áldásos hatása

Láthattuk tehát, hogy nem szabad alulértékelnünk az imának a kérés-aspektusát. Hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy eljussunk a magasabb szintre, amikor az ima már nem a saját érdekeinkről vagy szükségeinkről szól, hanem a Teremtőhöz való kapcsolódásról.

Bölcseink tanítják, hogy ebben a fejlődésben a Tórának különleges szerepe van:

„Mindenki, aki éjszaka Tórát tanul, napközben a szeretet kötelékét [chut sel cheszed] vonják utána, ahogyan írva van: Nappal az Örökkévaló megparancsolja az Ő szeretetét, és éjszaka az Ő dala velem van – ima Életem Istenének.” (Ávodá Zárá 3b, Zsoltárok 42:9 alapján)

Neciv magyarázata szerint ez a „szeretet köteléke” az ima – ahogyan a zsoltáridézet vége is utal erre –, amit különleges áldás kísér akkor, ha az, aki mondja, Tórát tanult az éjszaka.

Tehát a Tóratanulás jó hatással van az imára. A kérdés csak az, hogy pontosan milyen típusú tanulás és hogyan?

A választ a Neciv a következő mondat alapján fejti meg:

„És őrizzétek rendeleteimet [chukotáj], és cselekedjétek meg azokat. Én vagyok az Örökkévaló, aki megszentel titeket.” (Mózes 3., 20:8)

Első ránézésre ez a mondat semmilyen meglepő információt nem tartalmaz. Legtöbben valószínűleg csodálkozunk, hogy egyáltalán miért említi meg a Tóra. A Neciv azonban felismeri benne a „kódszavakat”.

Az alapos kutatás megérdemelt jutalma

Az első a chok, amit a Tóra „levezető elemzésének”, alapos értelmezési metodológiájának feleltet meg (nemcsak ebben a mondatban, hanem valamennyi helyen, ahol előfordul).

„És cselekedjétek meg azokat”: hozzatok létre „újabb Tórát”, szaporítsátok a bölcsességet az elemzés módszerei, a mély tanulás által. Ha ezt az eljárást követitek, akkor:

„Én vagyok az Örökkévaló, aki megszentel titeket”: megkapjátok jutalomként azt az ima-szentséget, amiről fent tanultunk. Ez az a chut sel cheszed, a szeretet köteléke, amiről a fenti talmudi tanítás is írt.

„E cél szempontjából nincsen jelentősége a gyakorlati törvények megismerésének. Hanem csak a tanulmányozás, elemzés ereje az, ami megszenteli és felemeli az embert, hogy az imája meghallgattasson.” (Neciv)

Vagyis nem bármilyen Tóratanulás segíti az imát, és ez a segítség sem akármilyen. Kifejezetten az alapos elemzés az, ami segít. És talán azt sem véletlenül hangsúlyozza ki, hogy ennek a hatása az, hogy „az imája meghallgattasson”, vagyis az ima végeredményét teszi jobbá, nem pedig magának az imának a folyamatát, érzését (legalábbis nem közvetlenül).

Mi lehet ennek a hatásmechanizmusnak a logikája? A Tóra alapos értelmezése egyfajta „detektívmunka”, melynek során egyre mélyebbre és mélyebbre igyekszünk ásni, és eljutni egészen a dolgok gyökeréig, mély értelméig. Ennek megfelel az ima ereje: aki az imájával is képes „a gyökérig leásni”, az tudja a legjelentősebb hatást, változást létrehozni kéréseivel.

Akiknek nem szabad akárkivel házasodnia

Ezzel befejeztük az előző hetiszakaszt (Kedosim), és rátérünk a mostanira (Emor).

Komoly megkötések érvényesek a kohénok (papok) házasságaira. Nem vehetnek el elvált nőt, de még olyat sem, akinek valaha volt egy Tóra szerint tiltott elhálása (21:7).*

* A gyakorlatban nagyon fontos a fiatal, házasodni készülő kohén számára, hogy pontos és részletes rabbinikus instrukciókat és segítséget kapjon. A téma érzékenysége miatt különösen fontos megérteni, hogy ha előbb keresünk, és csak utána tudjuk meg a szabályokat, akkor gyökeresen más élethelyzetben találjuk magunkat, mintha fordítva.

A kohén gádol [főpap] különleges szigorítása, hogy mindezen felül még csak özvegyasszonyt sem vehet el. Kizárólag szűzet vehet – ez azonban kötelesség is a számára, nemcsak lehetőség:

„Özvegyet, elváltat, megszentségtelenítettet, paráznát – ezeket ne vegye el, hanem szűzet, népéből vegyen feleségként” (Mózes 3., 21:14)

Feltűnő, látszólag szükségtelen kifejezés a fenti mondatban a „népéből”. Hiszen a vegyesházasság tilalma nemcsak a kohénokra érvényes.*

* Noha az igaz, hogy kohén férfi betért nőt sem vehet el, pontosan azért, mert a betérés előtti életében nem vonatkozott rá semmilyen tilalom.

Neciv magyarázata szerint ez a szó nem a kohén feleségének a származására, hanem szellemi kvalitásaira utal – amint azt hamarosan látni fogjuk.

Nagytudású feleség kerestetik

Noha a Tóra leírásából kitűnik, hogy ezek a házassági megkötések elsősorban a férfiakra vonatkoznak, Bölcseink mégis úgy tanítják, hogy egy kohénnak még a lánya se vegyen el olyan zsidót, aki tanulatlan [ám háárec] (Peszáchim 49a).*

*Az Áruch HáSulchán ehhez hozzáteszi, hogy vannak olyan vélemények, hogy itt nem egyszerűen tanulatlan emberről van szó, hanem kifejezetten olyanról, aki aktívan harcol a vallás(ok) ellen (EE 2:8).

Neciv ezt a logikát folytatva írja, hogy amikor nemcsak egyszerű kohénról, hanem kohén gádolról, a legfőbb kohénról van szó, akkor mindez hatványozottan érvényes. Helyes, hogy a főpap felesége „kiemelkedő gondolkodású” [mecujenet bedáát] legyen.

Ebből valaki levonhatná azt a téves következtetést, hogy ha ilyenre nincsen lehetősége, akkor helyesebb lenne egyedül lennie. Ezt a tévedést korrigálja a Tóra azzal, hogy azt mondja, hogy „népéből vegyen”. Attól kezdve, hogy a népének a tagja, akár egyszerűbb gondolkodású feleség is megfelelő.

A Tóra azt írja az ember és felesége teremtésekor: „nem jó az embernek egyedül” (Mózes 1., 2:18). A Talmud ezt a fonalat felvéve levonja a következtetést: „még akkor sem helyes egyedül lennie, ha már van sok gyermeke” (Jevámot 61b, EE 1:8). Vagyis:

a házasságnak nem a gyermeknemzés az egyetlen célja.

A cölibátus logikája

Érdekes megfigyelni, hogy bár a Tóra a kohénok házasságára szigorúbb előírásokat ad, mint bárki máséra, mégis, nem megy el odáig, hogy azt mondja, hogy a kohén, mint a Teremtő szolgája, egész lényét az Örökkévalónak szenteli, és nem alapít családot. Nemhogy ezt nem írja elő kötelezettségként vagy ajánlásként, hanem kifejezetten ellenzi ezt a fajta logikát.

Pedig meg lehet érteni azt a más vallásban megtalálható elvet, hogy

az egyedülálló ember igenis több energiát tud szánni a Teremtő szolgálatára.

Egyetlen őszinte pillantást vetve a saját napirendünkre be kell, hogy ismerjük, hogy megannyi dolgot a családunk számára teszünk.

Ez egyrészt az egyik legnagyobb jócselekedet, amit tehetünk, hiszen állandóan jótéteményeket gyakorolunk más emberekkel. Így értelmezi a Talmud az alábbi zsoltáridézetet (Ketubot 50a), hogy az kifejezetten a család eltartására vonatkozik (hiszen máskülönben nem lenne lehetséges állandóan adakozni):

„Boldogak a jogosság őrzői, akik minden időben jótékonyságot cselekednek” (Zsoltárok 106:3)

Másrészt a feleség „a csapat része”, kezének erejével segíti a férjet abban, hogy olyan dolgokat érjen el, amiket egyedül aligha tudna. Hála és köszönet érte!

Család, ima és tanulás egyensúlya

Mindezzel együtt, az egyedülálló embernek több az ideje és kevesebb a kiadása. Hatékonyság szempontjából érthető.

Sőt, még a Talmud is ír Ben Ázájról, aki beállt a többi rabbi sorába akkor, amikor azok különféle szentírási idézetekkel kritizálták azokat, akik elmulasztják a családalapítás kötelezettségét. A kollégái azonban kérdőre vonták: „te jól magyarázol, de nem jól cselekszel!” Utalván arra, hogy Ben Ázáj maga soha nem házasodott meg. Mire ő azt felelte:

„Mit is tehetnék? A lelkem vágyik a Tórára. Lehetséges a világnak mások által fennmaradnia.” (Jevámot 63b)

Ben Ázáj válasza lehetne egyfajta „zsidó cölibátus”-fogalom alapköve – mégsem jellemző az ilyesmi. A zsidó gondolkodás és életvitel ugyanis más kultúrákhoz képest példátlan egyensúlyra törekszik.

Szolgáljuk a Teremtőt, óriási időt és energiát szánunk a Vele való kapcsolat építésére, de ugyanakkor a családot sem hanyagoljuk el.

Ehhez nagymértékű időtudatosságra és stabil értékrendre van szükségünk, amivel a család minden tagja tud azonosulni. Nagy dolog, hogy az anya és a gyerekek „elengedik” az apát imádkozni és Tórát tanulni. Ezt az apa nagyra értékeli, és igyekszik „ott lenni” a többi családtag számára, testével és lelkével, amikor csak lehetséges.

Az is sokat segít ebben, ha a család látja, hogy az ima és a tanulás mennyire fontos neki, és a szabadidejében, amikor a többi családtag nem igényli a figyelmét, látják, hogy Tórát tanul. A Choféc Cháim egy külön könyvet írt csak erről a témáról (Torát HáBájit = Az otthon Tórája), hogy mennyire fontos otthon is Tórát tanulni.

A legfontosabb emberek húzódjanak vissza?

Különleges elővigyázatosság övezte azokat a szentségeket, amiket a kohénok a néptől kaptak (pl. ehető áldozati hús, trumá / kohanitának terményből járó adomány). Súlyos büntetés járt annak a kohénnak, aki tisztátalanul fogyasztotta ezeket (akár a kohén, akár az étel volt tisztátalan): kárét, vagyis a „lélek kivágattatása”.

„Beszélj Áronhoz és fiaihoz: húzódjanak vissza Izrael fiainak szentségeitől, és ne szentségtelenítsék meg Szent Nevemet, sem azt [az adományt vagy áldozatot], amit ők megszentelnek nekem – én vagyok az Örökkévaló.” (Mózes 3., 22:2 / Ibn Ezra alapján)

Erőteljes üzenet van ezekben a szavakban elrejtve. A kohénok a kiválasztott, kiemelkedő csoport, akiket maga a Teremtő emelt a nép többi része fölé. Most azonban ők kapják parancsba azt, hogy „húzódjanak vissza”:

az egyszerű zsidó által hozott szentség annyira jelentős, hogy a kohénnak kell „visszahúzódnia” tőle!

A vezető minden hatalma a népéből ered

Ez annyira meglepő, hogy meg is kell állnunk egy pillanatra, hogy elgondolkodjunk, hogy pontosan ki is van ki felett? Az ember biztosan előrébb való annál a tárgynál, amit ő hoz (a szentségnél). A kohén pedig – eddig úgy gondoltuk – fontosabb az egyszerű zsidónál. Tehát jóval fontosabb a tárgynál. És most neki kell visszahúzódnia, nehogy ezt a tárgyat megszentségtelenítse!

E paradoxon feloldása természetesen abban keresendő, hogy

a kohén attól lesz kohén, hogy mögötte van egy nép, aki számára ő a kohén.

Ahogyan Mózes, a valaha élt legnagyobb próféta, szintén azáltal szerez jelentőséget, hogy ő vezette ki a zsidó népet. Ezt ő is pontosan tudta, és a megfelelő választ adta, amikor az aranyborjú bűne utáni „alkudozás” során látszólag megkapta élete nagy lehetőségét:

„És most, hagyj, hadd gerjedjek haragra, és elemésztem őket. Téged pedig nagy néppé teszlek.” (Mózes 2., 32:10)

Próbáljuk csak elképzelni: Mózesnek sem volt egyszerű a népet irányítania. Most pedig az ő családja lehetne az új kiválasztott nép! Ez az, amit visszautasított, mert megértette, hogy minden, amit kapott, azt a nép számára kapta.

A kohénok számára is ugyanez a „visszahúzódás” üzenete. És ugyanez az üzenet mindnyájunk számára, akiket a Gondviselés kiemelt tehetséggel és/vagy pozícióval ajándékoz meg.

A Név, ami szentté teszi az áldozatokat

Alapvető különbség van azonban a kétféle szentség között, amit a kohénok kapnak. A trumá adomány a mezőgazdasági terményből, ami szinte akármilyen kismértékű lehet.

A Neciv bebizonyítja, hogy a fent idézett mondat semmiképpen nem vonatkozhat a trumára, mégpedig a következő megfogalmazásból: „ne szentségtelenítsék meg Szent Nevemet”.

Ahhoz, hogy a trumá szentté váljon, nincsen szükség a Teremtő Nevére. Elég ennyit mondani: „íme, ez trumá”. Az áldozati hús esetében azonban ez nem igaz. Ott mondani kell, hogy ez az állat legyen „áldozat az Örökkévaló számára”.

A Neciv megmutatja, hogy nem véletlenül van így a törvény. A trumá a termény egy része, amit a tulajdonos leválaszt.

Tekinthetjük úgy, hogy az a kis rész eleve szent – hiszen az eredeti „keverékből” eleve tilos volt fogyasztani a leválasztás előtt.

Az áldozati célra kijelölt állatra ez persze nem igaz, hiszen az egy teljesen közönséges állat volt a kijelölés előtt, amin semmiféle tilalom nem volt.

Ahhoz hogy ezt az állatot „szentté” tegyük, lényegesen több „spirituális energiára” van szükség mint a trumá esetén, amin eleve, még a leválasztás előtt is volt szentség. Ezt a „többlet löketet” adja meg az Örökkévaló Neve.

Ha most ezt az áldozatot, amit az Örökkévaló Nevével szenteltek meg, a kohén – Isten óvjon – megszentségteleníti, akkor azzal a Nevet is automatikusan megszentségteleníti. Ebből lehet tudni, hogy ez a szakasz kifejezetten az áldozat-típusú szentségekről szól.

Hányféle emberről szól a Tóra?

A héber nyelvben többféle megfelelője is létezik az „ember” szónak (ádám, is, enos, gever). Bölcseink hagyománya elárulja, hogy ezek közül mely megnevezés jelöl magasabb szintű embert.

Figyelemreméltó párbeszédet idéz a Neciv ennek – és persze a hetiszakaszunknak – kapcsán a Zohárból. A legmagasabb szintű embert az „ádám” név jelöli. Tudható ez onnan, hogy a Teremtésnél így ír róla:

„megteremtette az Örökkévaló az embert [ádám] a maga képmására” (Mózes 1., 1:27)

Ha azonban ez így van – kérdezik a Zohárban a rabbik –, akkor hogyan lehetséges, hogy ugyanez a kitüntetett megnevezés Mózes 3. könyvében említve két, neméppen hízelgő szövegkörnyezetben szerepel?

Az első rögtön az elején:

„Egy ember [ádám], amikor áldoz közületek egy áldozatot az Örökkévalónak, jószágból, ökörből, nyájból áldozzátok áldozatotokat.” (Mózes 3., 1:2)

Miféle emberről van itt szó? Olyanról, akinek áldozatot kell hoznia. De mi másért kellhet hoznia az áldozatot, ha nem azért, mert vétkezett? Az a tény, hogy áldozatot mutat be, egyáltalán nem abba az irányba mutat, hogy különösebben kiemelkedő ember lenne.

Erre azt feleli a Zohár, hogy perspektívát kell váltanunk. Az az áldozat, amit ez az ember bemutat, fenntartja a világot. Ez az ember annyira értékes, hogy az ő cselekedetének érdemében marad fenn a világ!

Az áldozat, ami felemelkedik, és fel is emel

Ez persze nem mond ellent annak, hogy valóban vétkezett, és az áldozatra azért van szükség, hogy a világ fennmaradjon – csupán az érdemét hangsúlyozzuk a hiányosság helyett.

Neciv elmélete szerint azonban az ebben a szakaszban említett, ún. olá áldozat célja más: az mutatja be, aki a Teremtőhöz kíván felemelkedni:

„Az olá áldozat bemutatásának célja az, hogy az embert előkészítse, hogy elérje az Örökkévaló tudatát [dáát Elohim].” (Neciv 1:2, DH ádám)

Az olá szó maga egyébként héberül felemelkedést jelent. Egyrészt azért, mert az teljesen elég („felmegy”), más áldozatokkal ellentétben nem marad meg belőle semmilyen rész, amit az ember megehet.

Másrészt pedig azért, mert valóban nem látjuk, hogy a Tóra írna arról, hogy bűnre hozzuk engesztelésként. A Talmudban vitát találunk arról, hogy ha egy „kisebb” bűn miatt hozza az ember ezt az áldozatot, akkor az engesztelésnek minősül-e vagy csak mintegy egyfajta ajándéknak (Zeváchim 7b).

Az „ádám” szó második említése még problémásabb: a különféle bőrbetegségek kapcsán. Melyekről mind a hagyomány elárulja, mind az egyszerű olvasó érzi, hogy valamiféle bűnért érkezik büntetésként:

„Egy ember [ádám], amikor lesz húsának bőrén egy csapás […]” (Mózes 3., 13:2)

A Zohár erre is csodálatos választ – és hozzá tartozó további, tórai bizonyítékokat – ad: a betegségből való gyógyulási folyamat megtisztulással jár. Az a kiemelkedő ember, aki ezt a csapást megkapta, megtisztulást fog kapni jutalmul, ami kizárólag a legnagyobbak kiváltsága.

Nagy segítség, nagy embereknek

A mostani hetiszakaszban ismét szerepel ez a különleges olá áldozat, ezúttal azonban nem ádám, hanem is névvel illeti a Tóra azt az embert, aki hozza:

„Bármilyen ember [is is] Izrael házából, és a jövevény közül, Izraelben, aki bemutatja áldozatát […]” (Mózes 3., 22:18)

Fent említettük, hogy négyféle kifejezéssel fordítja a Tóra az „ember” szót. Az „ádám” igen kiemelkedő közülük – az „is” azonban utána következik a sorban. Szintén fontos, de nem annyira fontos.*

* Hasonlóan, az ebben a mondatban megemlített „jövevényről” is kiderül, hogy nem akármilyen jövevény. A legtöbbször ugyanis a Tóra „a jövevény közötettek” szókapcsolattal hivatkozik a jövevényekre, itt azonban a kitüntető „jövevény Izraelben” státusz utal arra, a Neciv magyarázata szerint, hogy ő már elérte azt a szintet, hogy az olá áldozat bemutatására alkalmas lehet.

Neciv magyarázata szerint az ebben a részben szereplő ember is a szellemi felemelkedés céljával hozza az áldozatot, ő azonban már nem azért kíván felemelkedni, hogy a közösség céljait szolgálja ezáltal, hanem azért, mert ő maga kívánja ezt.

A legnagyobb dolog az, ha az ember azért képzi magát, hogy tudásával másokat, a tágabb közösséget segíthesse ezzel. De ha „csak” azért teszi, mert megértette, a szellemi felemelkedés értékét, ez sem alábecsülendő, és „önzőnek” sem nevezhetünk egy ilyen embert. Hiszen a spirituális cél elérése iránti vágyakozás mégiscsak más típusú ambíció, mint amikor az emberek vagyonra vagy hatalomra vágynak.

Bárki is hozzon viszont olá áldozatot, van egy bizonyos „minimum szint”, amit el kell érnie.

A legjobb, ha „ádám”. Ha nem „ádám”, hanem „is”, akkor legyen „Izrael házából”, azaz értse a Tóra fogalmait, az olá áldozat célját, hogy ezáltal fejlesztheti az imáját olyanná, hogy azt a Teremtő elfogadja.

Mindebből egy fontos alapelvet érthetünk meg az áldozatok törvényei kapcsán. Nem „csodaszer”, inkább egyfajta „katalizátor”: annak, akinek van egy célja, és elért egy adott szintet, annak megkönnyíti a nehéz átmeneteket.