Most vasárnap délután 16 órakor, a Teremtő segítségével, a Bét Jehuda közösségben zenés nagyünnepi készülődésen fogunk részt venni. Idegen szóval: kumsitz. Többen is kérdeztétek, hogy mit jelent ez a kifejezés?
Szó szerint jiddisül azt jelenti, hogy „gyere [kum] és ülj le [zic]” – egyfajta közös éneklés. Úgy tűnik, hogy ebben a formájában ez egy viszonylag újkeletű szokás, de erősen rokon a haszidizmusban megtalálható hasonló vallási, közösségi, ámde mégiscsak nemhivatalos összejövetelekkel.
Ilyen például a tis, ami szó szerint azt jelenti, hogy „asztal”, de a gyakorlatban azt jelenti, hogy a haszid udvarnak a vezetője, a Rebbe, egy különleges, ünnepélyes, énekléssel és tanításokkal színesített lakomát rendez a közösségének a tagjai számára. Ehhez hasonlít a Chabad-lubavicsi haszidizmusban a fárbrengen fogalma.
Ezek mind-mind olyan rendezvények, amik tükrözik a közösségnek azt az igényét, hogy ne csak a megszokott imaidőkben legyünk együtt, mert sajnos ezek az imaalkalmak kissé formális és túlságosan megszokott irányba mozdultak el az idők során. Amikor minden nap reggel és este imádkozunk, akkor elveszítjük a dolognak a szentségét, a különlegességét és a felemelő érzését. Időről időre egy-egy nagyobb löket ezt segíthet visszaállítani.
A mi közösségünkben azonban azért is fontosnak tartom ilyen rendezvények megtartását, mert mi azokhoz is szeretnénk szólni, akik csatlakozni kívánnak az imához és a közösséghez, és ez nehézséget jelent a számukra. Akik nem ismerik a szövegeket, az imák struktúráját, illetve nem értenek eléggé jól héberül.
Egy ilyen könnyed, zenés összejövetel megadja a lehetőséget, hogy az ember jobban elmélyüljön az imában. Ugyanis ezek a dalok gyakran egyetlenegy sort ismételgetnek többször, hosszabban, és ez időt ad az embernek annak, hogy jobban megértse az egyes szavak jelentését, és több ideje jusson az ima megértésére is.
A zsidó vallásos költészet műfajai
Érdekes, hogy régi időkben, amikor jelentős tudású emberek dalokkal és költeményekkel szórakoztatták egymást, akkor ennek sokszor pontosan az ellenkezője történt: hosszú hosszabb költeményeket szereztek, gyakran improvizatív és spontán módon. Az akkori szerzők fejből tudták a teljes Tanachot, a Midrásokat, a magyarázatokat, és ezekből szőttek minél szellemesebb, összetettebb költeményeket.
Ezekből erednek a pijut, a zemirot, a szelichot, a kinot, valamint a jajcer irodalma egyaránt.
Lényegében mindegyik jelentése az, hogy vallásos költemény. A különbség közöttük az, hogy melyiket milyen alkalomból mondjuk. A pijut az általános megnevezés, mely mindegyikre vonatkoztatható.
- A zemirot inkább a szombati és ünnepi lakomákhoz kapcsolódó verses énekek.
- A szelichot pedig a nagyünnepi és böjtnapi bocsánatkérő imákat gazdagító, színesítő szertartások.
- A kinot az első és második templom pusztulását, illetve a különböző üldöztetéseket és pogromokat sirató gyászénekek.
- A jajcerok is az év különleges szombati és ünnepi imáit hivatottak színesíteni.
Ez utóbbiakat a legtöbb közösségben elsősorban a purimi és peszáchi időszakot jelző négy, különleges szombaton, valamint az ünnepnapi imákon szokták mondani. Azonban egyes közösségekben – így például a budapesti Kazinczy utcai zsinagógában is – szinte minden más egyéb alkalmon is van jajcer: átlagosan minden második héten megtalálják az apropóját, hogy ezeket a különleges költeményeket az ima szövetébe belefűzzék.
A rabbinikus autoritások véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy ez vajon helyes-e: az ima megszakításának vagy az ima részének tekinthető-e. Ezért is, és amiatt is, hogy sokan ma már ezeket a szent szövegeket nem tudják annyian érteni és értékelni, a jajcer költemények mondása egyre ritkább.
Láthatjuk tehát, hogy a régi időkben a közösség inkább az intellektuális stimulust igényelte: minél több, minél összetettebb szövetét a gondolatoknak és a szentírási és rabbinikus hagyományos idézeteknek.
A mai kor gyakran egyszerűbb, de sietősebb emberének ezzel ellentétes igényei vannak.
Nekünk pontosan arra van szükségünk, hogy a zene által ellazulhassunk és elmélyülhessünk: mérsékelhessük az életvitelünkkel járó rohanást. Ezért is tapasztalhatjuk, hogy sok mai vallásos dal egészen rövid szövegből áll, ami hosszú perceken keresztül ismétlődik.
Nagyünnepek – zenés ünnepek
Természetesen a zene, mint vallási hagyomány, ősi múltra tekint vissza.
Azt mindenki tudja, hogy a Szentélyben a léviták voltak a zenészek, akik az áldozati szertartást akár hangszeresen, akár kórussal is egyaránt kísérték.
Azt is tudjuk, hogy Dávid király volt az, aki a Zsoltárok könyvét szerkesztette, és annak jelentős részét maga írta. Sámuel könyvének végén Dávid királyt úgy nevezi, „Izrael kedves zenésze”, náim zemirot Jiszráél (Sámuel 2., 23:1). Ezekkel a szavakkal vezeti be Dávid király utolsó, nagy, életét összefoglaló költeményét.
A nagyünnepi időszakhoz különösen erős szálakkal kötődik a zenélés hagyománya. Hiszen ez az egyetlen olyan időszak, ahol még azokban a közösségekben is megmaradtak ezek az imabetoldások, akik a lehető legrövidebb „minimumra” szorítkoznak azt illetően, hogy az ima szövegéből mennyit szükséges feltétlenül elmondani. Korábbi nemzedékekben ugyanis minden más ünnepi imát is hasonló költemények gazdagítottak. Ilyesmivel legtöbben már csak a Ros Hásáná és Jom kipuri imarendben találkozunk.
Bocsánatkérő imáink szerkezete
A nagyünnepi ünnepkör a szelichot, azaz bocsánatkérő szertartásokkal kezdődik. A szefárd szokás szerint Elul hónap elejétől, az askenáz szokás szerint a Ros Hásáná előtti szombat estével kezdődően. A legelső alkalmat sok közösségben éjszaka kezdik mondani, és másnaptól kezdve már a reggeli ima előtt mondják el.
A szelichot ima struktúrája az Örökkévaló irgalmának 13 tulajdonságára épül:
Az Örökkévaló Örökkévaló, irgalmas és kegyelmes Isten, hosszantűrő, és bőségesen jóságos, igaz, megőrzi a jócselekedeteket ezredíziglen, megbocsátja a bűnt, a mulasztást és a vétket, és megtisztít. (Mózes 2., 34:6-7)
A Talmud magyarázata szerint az Örökkévaló megígérte Mózesnek, hogy ha közösségben elmondják ezt a 13 tulajdonságot, akkor Ő maga garantálja nekik, hogy meg fogja bocsátani a bűneiket (Ros Hásáná 17b). Ezért csak közösségben mondhatjuk: minjenben, tíz felnőtt zsidó férfi jelenlétében.
A lehető legrövidebb szelichot szertartásban négyszer hangzik el ez a tizenhárom tulajdonság, és ez megfeleltethető az Örökkévaló Négybetűs Nevének, mely szintén az ő irgalmasságát fejezi ki.
Azért, hogy ne csak négyszer ugyanaz a szöveg hangozzon el, különféle költemények szerepelnek benne. A költemények közül kiemelkedik a minden napon mondott utolsó költemény (pizmon), melyet a közösség és az előimádkozó szokás szerint felváltva ismétel el.
Ezek után bűnvallomás [viduj] következik. Különleges dolog, hogy már jóval Jom Kipur előtt több napon keresztül ezeken az imákon keresztül bekerülünk a megfelelő hangulatba. Így mire Jom Kipurhoz elérünk, igazán „lendületben” vagyunk, ahelyett, hogy a nap súlya egyik pillanatról a másikra ránk szakadna.
Ünnepi vigasság és emelkedettség egyensúlya
A Ros Hásáná előtti napon mondott [Erev Ros Hásáná] szelichot imádság a leghosszabb, és a Jom Kipur előtti napon mondott [Erev Jom Kipur] imádság a legrövidebb a szelichot minden napja közül.
Ros Hásáná egy ünnepélyes nap: örömteli lakoma jellemzi.
Ugyanakkor az ítélet napja is, mert ezen a napon az Örökkévaló megítéli az egész világot.
Ez kicsit felemás érzést okoz mindenkiben, aki megérti az ebben rejlő feszültséget. Egyszerre kell a nap súlyát éreznünk, hogy ezen a napon hosszú időre előre eldőlhet a sorsunk, és az aznapi viselkedésünknek jelentős tétje is van. Másrészt viszont egy tórai örömünnep is: sófárfújás, lakoma és örömteli gyülekezés jellemzi.
Azért, hogy ezt az egyensúlyt fenntartsuk, és Ros Hásáná napján örvendezni és ünnepelni tudjunk, Bölcseink úgy alakították ki, hogy az előtte való napon jelenjen meg a nap másik aspektusa: a súlyossága és a félelmetessége. Emiatt sokasítjuk a fohászkodást, a szelichot imádságát ezen a napon.
Jom Kipurnál pedig ennek pontosan a fordítottja történik.
Hiszen Jom Kipur a bűnbocsánat napja: ekkor fohászkodunk engesztelésért és megbocsátásért. Éppen ezért, az azt megelőző nap az, ami ezt az egyensúlyt fenntartani hivatott. Ezért mondják bölcseink, hogy aki Erev Jom Kipurkor minél díszesebb lakomát eszik, az úgy számít, mintha két napot böjtölt volna (Beráchot 8b).
Egy különösen kedves magyarázat szerint az a tény, hogy az Örökkévaló megbocsátja a bűneinket, az önmagában is nagyon nagy örömre ad okot. Ez az az öröm, amit egy lakomával akarunk megünnepelni.
A legjobb az lenne, ha ezt a lakomát Jom Kipur napján tarthatnánk, hiszen ekkor történik az örömre okot adó megbocsátás. De mivel azon a napon tilos enni, ezért az előtte való napon rendezzük meg ezt a lakomát, ami lényegében a Jom Kipurnak – mint minden tórai ünnepnek – az örömteli lakomája.
Naphosszat imádkozni és közösségben énekelni
Jelentős eltérések vannak a közösségek között a Ros Hásáná, illetve Jom Kipur napján tartott ima hosszának ügyében.
Ha csak a szigorúan véve, kötelezően elmondandó imákat vesszük figyelembe, akkor az nem sokkal hosszabb, mint egy általános szombati istentisztelet: míg a lehető legrövidebb szombat reggeli ima legalább 2 óra, addig a nagyünnepi reggeli ima ennél nagyjából 1 órával hosszabb.
Mivel azonban ezeket a napokat szeretnénk a szokásosnál is emelkedettebb hangulatban, közösségi imával tölteni, ezért gazdagították minél több dallammal és énekkel. Így van olyan közösség, ahol akár 4-5 óráig is elhúzódik.
Mivel telik el a többlet idő? Körülbelül tíz-húsz ilyen vallásos költeménynek, dalnak a közös éneklésével, melyhez lassú és közismert dallamot választ az előimádkozó. Ez nagyjából ki is tölti a nap jelentős részét.
Láthatjuk tehát, hogy a nagyünnepi ünnepkör során a zene jelentős szerepet kap. Ezt azonnal követi a Szukot, a sátoros ünnep, és az azt záró Smini Áceret és Szimchát Torá ünnepe. Ezek a napok szintén erősen kötődnek a vallás zenei megélésének a témájához.
Hiszen Szukot napjainak félünnepéről írja a Talmud, hogy ilyenkor volt a vízmerítés örömteli ünnepe [szimchát bét hásoévá], amikor a legjámborabb emberek és a legnagyobb Tóratudósok táncoltak, énekeltek, ennek a rendkívüli, örömteli, ünnepélyes, különleges rendezvény során, melyet a Szentélyben tartottak (Misna Szuká 5:1-4). Ugyanezekben a napokban fohászkodunk a víz áldásáért, a Hosáná imák elmondása során.
És végül, az ünnepkört záró nagy napon, Szimchát Torá napján, a Tórával táncolunk. Ez a tánc is sokszor több órán keresztül elhúzódik, és
számos közösségben gyakorlatilag az év leghosszabb napja és fizikailag is a legmegerőltetőbb imája – természetesen örömben.
Ugyanis végig a Tórával táncolunk. Noha a hagyomány szerint elegendő hét kört mennünk a Tórával, a valóság az, hogy minden körben több dalt többször is ismételünk. Így Szimchát Torá ünnepe végül sok közösségben egészen a délutáni imáig elhúzódik.
Most vasárnap délután 16 órakor tehát mindenkit szeretettel várunk a Bét Jehuda zsinagógába. Azokat is, akik csak most szeretnének megismerkedni és közelebb kerülni ezeknek az ünnepeknek a hangulatához. Azokat pedig, akik már ismerik, igyekszünk friss, új, lelkesítő és erőteljes dallamokkal ráhangolni az előttünk álló különleges, felemelő időszakra.
Kívánom, hogy mindnyájunknak sikerüljön ezzel a nyitánnyal megadni a méltó kezdőlöketet, és az azt követő nagyünnepi ünnepkör segítségével az előttünk álló évet spirituális értelemben is megfelelően előkészíteni!
