Közeledik Ros Hásáná, amit az „emlékezés napjá”-nak is nevezünk[1]. Az emlékezés a tórai gondolkodásmond egyik fontos, központi fogalma. Először is, kötelességünk mindent megtennünk, hogy a Tóra szavaira emlékezzünk[2].
[1]Így nevezi a rabbinikus hagyomány imakönyveinkben. Ennek előképét a Tórában is megtaláljuk, ld. például Mózes 3., 23:24.
[2]Ld. Pirké Ávot 3:8, Mózes 5., 4:9 alapján.
Sok nagy Tóratudósról is úgy emlékezünk meg, hogy a memóriájuk kiemelkedő volt, és szinte bármilyen kérdés is adódott, mindig találtak a Tóra valamely szegletéből választ az adott helyzetre.
A személyes szellemi-erkölcsi fejlődésünknek is az emlékezés az egyik fontos záloga. Számos olyan információ van, amit az eszünkkel ugyan tudunk, de nem élnek bennünk olyan élénken, hogy egy valóságos élethelyzetben is tudjuk alkalmazni[3].
[3]A Meszilát Jesárim című klasszikus filozófiai-etikai [muszár] könyv éppen ezt a témát állította bevezetője középpontjába.
Mindehhez képest meglepő lehet, hogy a mostani hetiszakaszban a sichechá [felejtés] micváját találhatjuk meg. Létezik ugyanis olyan szituáció, amikor nem emlékezni, hanem éppen felejteni micva:
„Amikor aratod meződet, és ottfelejtesz egy kévét, ne térj vissza, hogy felvegyed. A jövevényé, árváé, özvegyé legyen […]” (Mózes 5., 24:19)
A Tóra először a gabona aratása kapcsán fogalmazza meg az ottfelejtés micvéjét. Utána azonban megismétli az olajfa és a szőlő aratására is.
Mindezeken túl, az olajfánál egy különleges, szokatlan szóhasználat is feltűnik: „ne gyűjtsél [tefáér] utána”, ahol a tefáér szó gyökbetűi megegyeznek a peér vagy tiferet [dísz, pompa] szó gyökbetűivel.
Mit jelent ez a furcsa fogalom? Hogyan lehetséges „díszesen felejteni”?
Magának a felejtésnek a célja az adakozás, egyfajta szociális érzékenység, ahogyan ezt a Tóra is leírja. Az egyik leggyakoribb nehézség az adakozás során az, hogy hogyan érezzünk együtt a szegény emberrel. Hiszen általában azt gondoljuk róla, hogy örülhet, ha van fedél a feje felett és van mit innia-ennie.
Ehhez képest sokszor találkozunk olyan szegény emberrel, aki nem az elvárásainknak megfelelően viselkedik, és többet követel mint az elvárható minimum. Ezt nehéz megértenünk: miért nem képes arra, hogy belássa, hogy ő szegény? Miért nem tud ennek megfelelően viselkedni?
Ennek a nehézségnek a megválaszolására említi meg a Tóra a tiferet [pompa] fogalmát, éppen az olaj adománya kapcsán – szemben a gabonával és a borral.
Egyértelmű, hogy a szegénynek szüksége van a gabonára azért, hogy képes legyen saját magát fenntartani. Sajnos a legtöbb szegény számára a saját helyzetének pszichológiai terhének elviseléséhez szükséges bor, alkohol szintén nélkülözhetetlennek számít.
De miért akar a szegény ember olajat? Egyáltalán, mit szimbolizál az olaj a Tóra rendszerében?
Két fő téma kapcsán említi a Tóra az olajat: a világosság és értelem, valamint a felkenés és vezetés kapcsán (a király valamint a főpap esetében).
Amikor egy szegény embert látunk, az ösztönös reakciónk az, hogy legyen szerény és elégedjen meg a helyzetével, vagy annak minimális javulásával. Ezzel az a probléma, hogy nem látjuk meg benne az isteni képmást [celem Elokim], pedig a Tóra arra tanít minket, hogy az minden ember sajátja.
A szegényben csak a szegénységét látjuk, és nem feltételezzük azt, hogy értelmesebb, bölcsebb lehet minálunk. Hiszen mi adunk neki, nekünk sikerült az életben egyről a kettőre jutnunk, ezért azt gondoljuk, hogy szükségszerű, hogy mi vagyunk az értelmesebbek.
Ez a hozzáállás azonban túlságosan leegyszerűsítő, hiszen a legtöbb ember nem okosabb vagy butább a másiknál, hanem jellemzően másfajta intellektuális képességekkel van megáldva: némely területeken az egyik gondolkodása élesebb, másokon a másiké.
Hasonlóan, attól, mert a szegény ember helyzete most éppen szegény, a Tóra szerint ugyanolyan isteni lélek [nesámá] van benne is, mint bármelyikünkben. Ezért várja el tőlünk a Tóra, hogy képesek legyünk ezt a méltóságot is látni benne.