Meglepő kérdés merült fel a minap a Tóra tanulói között. Egy olyan kérdés, amit akár már több száz évvel ezelőtt is feltehettek volna a Talmud magyarázói. Valamiért azonban mindeddig nem bukkantam a nyomára ilyesminek.
„A chanukai gyertyákat ne gyújtsuk meg naplemente előtt, hanem a naplemente végén – ne később és ne korábban.” (Sulchán Áruch OC 672:1)
Ha azonban a gyújtásnak pontosan meghatározott ideje van, akkor ki látja a fényeket? Kinek kellene hirdetnünk a csodát? Hiszen mindenki otthon gyújt, egyszerre!
A híres talmudi meghatározás szerint addig még lehet gyújtani, amíg „nem fogynak el a lábak az utcáról”, vagyis eléggé sok a járókelő.
Miféle járókelők ezek? Zsidók vagy sem?
A Talmud híres mondása szerint a gyeryákat addig gyújthatjuk meg, „amíg el nem fogynak a lábak az utcáról”. Kinek a lábai?
„Rábá bár bár Cháná mondta Rabbi Jochánán nevében: amíg a tarmodaiak lábai el nem fogynak.” (Sábát 21b)
Rási megmagyarázza, hogy a tarmodaiak egy olyan nép, akik a faárusítással foglalkoznak, emiatt ők maradnak a piacon a legtovább.
Ha ez igaz, akkor valóban a nem zsidó népek számára is fontos hirdetnünk Chanuka csodát.
Noha azt szokták mondani, hogy a zsidóság nem térítő vallás, mégis, ha „nagy csoda történik” velünk, az bizony minden népre tartozik. Hiszen ők is a viselkedésük alapján lesznek megítélve, ezért helyes, ha tudnak róla, hogy a Teremtő vigyáz a világára, népére, és gondoskodik róla. Nem utolsósorban: annak is van haszna, ha ők is tudatában vannak annak, hogy a Teremtő mennyire vigyáz ránk.
Ez a kifejezés némileg pontatlan, illetve sokszor félreértik. A Tóra több kulcsfontosságú helyéből is egyértelmű, hogy a zsidó népnek igenis központi szerepe van abban, hogy a világban az egyistenhitnek a szószólója legyen (pl. Mózes 1., 12:3, Mózes 2., 19:6). Szó sincs arról tehát, hogy mi csak éljük a magunk világát és nekünk teljesen mindegy, hogy mások miben hisznek!
Viszont valóban, más vallásokkal ellentétben mi nem kényszerítjük, erőltetjük rá a hitünket másokra. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy nem azért, mert nem vagyunk 100%-ig meggyőződve annak igazságáról! Hanem azért, mert a zsidóság filozófiája szerint „a világ népei igazainak része van az Eljövendő Világban” (ld. Rámbám, Hilchot Tesuvá 3:5, Szanhedrin 105a), a Tóra igazságáról meggyőződött nem zsidók a betérés nélkül is lehetnek jó emberek. Mindezzel együtt: ha mégis a betérést választják, az igenis óriási érdem.
Mindezzel együtt, van, aki úgy magyarázza, hogy Rási szavaiból még nem következik az, hogy a csodát nem zsidók számára is hirdetnünk kellene. Hiszen az is lehetséges, hogy a fát áruló tarmodaiak csak egyfajta „óraként” szolgálnak, és valójában mi a tőlük vásároló zsidók számára szeretnénk hirdetni a csodát.
Így értik Rási szavait: Moádim uZmánim 2:141 (Mose Sternbuch rabbi (1926-)), Lehorot Nátán 4:63:3 (Nátán Gestetner rabbi (1932, Győr-2010, Bné Brák), az ő unokája volt Magyarország előző ortodox főrabbija). Ezenkívül Jichák Alfasi rabbi (a Rif, 1013-1103) klasszikus magyarázata szerint a tarmodaiak nem a nép neve, hanem a fának, amit árulnak – eszerint tehát nem feltétlenül van micva a csodát nem zsidók számára hirdetni.
Ha azonban a csoda hirdetése kizárólag zsidók számára releváns, akkor továbbra is megfejtendő, hogy kinek is hirdetünk? Ha mindenki, aki hirdet, éppen otthon van?
Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy ha mindenkinek az ablakában ott ég a chanukia, akkor a saját ablakunkon kipillantva megláthatjuk minden zsidó szomszédunkét, és ezáltal megerősödik bennünk a csoda felett érzett öröm.
Ez azonban egyáltalán nem magyarázza meg a Talmud már említett feltételét: „amíg el nem fogynak a lábak az utcáról”. Miért érdekes az utca, ha a hirdetés valóságos helyszíne az egymásra rálátó ablakok?
Mindezek miatt logikusabbnak tűnik azt mondanunk, hogy a csodát azoknak kell hirdetnünk, akik maguk nem hirdetik a csodát (vagy nem az előírt időben teszik ezt).
Ha valóban egyetlen, jól meghatározott időpont van előírva a csoda hirdetésére, akkor ebből következik, hogy Bölcseink eleve ezzel a meggondolással alakították ki a megemlékezés formáját, hogy az kifejezetten azokat célozza, akik a vallás törvényeit kevésbé követik.
Elgondolkodtató azonban a törvény talmudi forrása: hol és miért is áll az, hogy a gyertyát éppen a csillagok feljövetelekor kell meggyújtanunk? Miért is ne lehetne valamivel előbb vagy később?
A Sulchán Áruch szövegének egy jelentős része Rámbám (Maimonidész, Mose ben Maimon, 1135-1204) törvénykódexéből van átültetve. Egyik legfontosabb magyarázója, a Mágid Misne a következő talmudi elbeszélésben találja meg a törvény eredetét:
„Ráv Joszéf felesége későn gyújtott. Mondta neki Ráv Joszéf: Tanultuk: ’nem távozott el a felhőoszlop nappal és a tűzoszlop éjjel’ (Mózes 2., 13:22) – azt tanítja, hogy a felhőoszlop kiegészíti a tűzoszlopot és a tűzoszlop a felhőoszlopot.
[A felesége] úgy értette, hogy hamarabb kell gyújtania. Azt mondta neki egy Bölcs: Tanultuk: azonban nem szabad se korábban, se később.” (Sábát 23b)
A történet ugyan igen inspiráló, törvény forrásaként azonban nem egyszerű felhasználni. Hiszen nem derül ki belőle (sem a szövegkörnyezetéből), hogy pontosan milyen gyertyáról szól?
A korai magyarázók vitatkoznak rajta, hogy szombati vagy chanukai. Ha szombati, akkor miért gyújtotta későn? Miért nem tartott attól, hogy megsértheti a szombatot? Ráadásul a toszefet sábát törvénye azt tanítja, hogy helyes a szombatot valamivel korábban magunkra venni (Sulchán Áruch OC 261:2). Ha chanukai, akkor miért a feleség gyújtotta?
További nehézségeket sorol fel a témával kapcsolatosan a Misna Berura (Jiszráél Meir Kagan, 1838-1933), melynek végeredményeként arra jut, hogy ha jó okunk van rá, akkor szabad, sőt, helyes a gyújtás idejét kicsivel módosítanunk. Például ha viszonylag későn imádkozunk, akkor gyújtsuk meg korábban a gyertyákat (671:1, BH „velo”).