A lázadó bölcs [zákén mámre] a Tórában szereplő talán egyik legellentmondásosabb figura.
Nem egy egyszerű bajkeverőről van szó, aki a saját ambíciói miatt szembeszegül a Tóra prófétáival és bölcseivel. Mégis, lázadása odáig fajul, hogy a Tóra halálbüntetéssel sújtja engedetlenségéért:
„És az egész nép hallja, és féljen, és ne cselekedjenek többé gonoszul.” (Mózes 5., 17:14)
A lázadó bölcs egyedülálló, de egyáltalán nem irigylésre méltó utat járt be, szellemi értelmben, míg meg nem kapta végső büntetését.
Vajon mit tanulhatunk az ő útjából most, Elul hónapban, amikor rajtunk a sor, hogy lelkileg megformáljuk az egész elkövetkező évünket?
Elul hónap a cselekedet hónapja[1]. Ez meglepő lehet, hiszen talán éppen ez a hónapunk az, ami a leginkább befelé forduló, elmélyülő, amikor az ember a saját legmélyebb érzelmeivel kerülhet szembe, ha megfelelően él azzal a lehetőséggel, amit ez a különleges időszak jelent.
[1]A Széfer Jecirá, az egyik legkorábbi hagyományos kabbalisztikus szöveg, mely az 5. fejezetében a 12 hónapot az ember 12 képességének felelteti meg (beszéd, gondolat, járás, látás, hallás, cselekvés, együttlét, szaglás, alvás, harag, ízlelés, nevetés).
A hónap központi fogalma a tesuvá [megtérés], ami egy különleges reménységet fejez ki: a hitünket, hogy a világ nem az, aminek látszik, az emberek nemcsak annyira képesek, amennyit látunk belőlük, sőt, még mi magunk is többre lehetünk hivatva, mint amennyit az elmúlt évtizedeinkben teljesítenünk sikerült a gyakorlatban. Rámbám megindító szavaival:
„Nagy dolog a tesuvá, mert közel hozza az embert a Teremtő Jelenlétéhez. […] Tegnap még gyűlölt volt ő a Teremtő előtt, undorító, eltávolított, és visszataszító. És ma szeretett, kedves, közeli, és jóbarát.” (Hilchot Tesuvá 7:6)
Összefoglalva: a tesuvá egy csoda. Olyan mértékű ugrást tesz lehetővé az egyszerű emberek számára, ami isteni közbenjárás nélkül nem elképzelhető.
Bölcseink ezt így fogalmazzák meg:
„Nyissatok nekem ajtót a megtérésben, ami akkora, mint egy tűnek a foka, és én akkora kapukat fogok nektek kitárni, hogy szekerek és kocsik fognak rajta járni.” (Sir háSirim Rábá 5:2:2)
Ez azért is nagyon fontos számunkra, miközben a nagyünnepekre készülődünk lelkiekben, hogy emlékezzünk arra, hogy nemcsak arról van szó, hogy félünk az isteni ítélettől, és sokat kell majd imádkoznunk meg ünnepelnünk.
Hanem arról is, hogy esélyt kapunk a lehetetlenre. Mindazt, ami most még szinte elképzelhetetlen a számunkra, azt a tesuvá kapcsán mintegy jogunk van kérni imáinkban.
Elul hónap jellege azért éppen a cselekedet, mert ez az, ami a megértéshez juttat el minket:
„Abban a pillanatban, amikor Izrael előbb mondta, hogy ’megcselekedjük’ mint hogy ’meghallgatjuk’, egy égi hang jött ki, és azt mondta nekik: ki fedte fel fiaimnak ezt a titkot fiaimnak, amit a szolgálattevő angyalok használnak?” (Sábát 88a)
Mi a nagy titok abban, hogy a zsidó nép elfogadta, hogy kérdés nélkül megtegye a Tórában leírtakat? És pontosan hogyan „használják” ezt a titkot a szolgálattevő angyalok[2]?
[2]Különleges paradoxon van elrejtve ebben a tanításban: éppen az angyalok, akik látszólag a fizikai világ felett, a szellemi szférákban léteznek, ők azok, akik „használják” a cselekedetek erejét, pedig számukra a cselekedetek egy távolabbi világban vannak, míg az eszmék, gondolatok közelebb.
A náásze venismá [megtesszük és meghallgatjuk] nagy újdonsága az, hogy maga a cselekedet juttatja el az embert arra a szintre, hogy kitáguljon a megértése.
Több példát is találhatunk akár a Tórában[3], akár saját életünkben arra, hogy nem vesszük észre, nem vagyunk képesek megérteni azt, ami ott van a szemeink előtt.
[3]Ld. például Hágár és a kút történetét (Mózes 1., 21:19), vagy Bileámét, aki – szamarával ellentétben – nem látta meg az angyalt (Mózes 4., 22:31).
Elul hónap megtérésében ilyen típusú energia rejlik: ha megcselekedjük, akkor végül a meghallgatásra, azaz a megértésre is képessé válunk.
Ennek az a feltétele, hogy ne csak a lelkivilágunkkal legyünk elfoglalva, hanem képesek legyünk átlépni a gyakorlatba is. A felemelő érzésekhez igyekezzünk kicsi és egyszerű, teljesíthető vállalásokat is kapcsolni.
A gyakorlat kitágítja a szellemet, erősíti a megértést.
A hetiszakaszban szereplő lázadó bölcs [zákén mámre] ellentmondásai is ebben a fogalomban gyökereznek.
Először is, a hagyomány tanítása szerint kizárólag magasan kvalifikált Tóratudósra vonatkozhat a tanítás (ld. Misna, Szanhedrin 86b). Ő az, aki nem hallgat a jeruzsálemi nagy bíróság döntésére, hanem azzal ellentétes következtetésre jut, és másokat is arra buzdít, hogy inkább az ő döntését kövessék.
Ebben az a furcsa, hogy a Tórát azért kaptuk a Teremtőtől, hogy jobb emberré tegyen minket, felemeljen és nemesítse az elménket. A lázadó bölcs azonban nem felemelkedett. Éppen ellenkezőleg: a nagy tudása vált a vesztére.
Másrészt, a lázadó bölcs történetét bemutató szakasz azzal kezdődik, hogy olyasvalakihez szól, aki egyáltalán nem tűnik bölcsnek:
„Ha érthetetlen lesz [ki jipálé] számodra egy dolog az ítéletben […] akkor kelj fel, és menj fel arra a helyre, amit Örökkévaló Istened választ.” (Mózes 5., 17:8)
Miközben a törvény abból az esetből indul ki, amikor valaki nem ismeri, nem érti a törvényt, ugyanennek a szakasznak a befejezése a lázadó bölcs, aki ennek homlokegyenest ellenkezője: nemcsakhogy tudja, hanem mindenkinél jobban, az egész zsidó nép legfelsőbb tudós tanácsánál is jobban tudja a törvényt:
„És az az ember, aki szándékossággal cselekszik, nem hallgatva a kohénra […], a bírára, haljon meg az az ember, és irtsd ki a gonoszat Izraelből.” (17:12)
Ez a bölcs tehát felemelkedett azáltal, hogy Tórát tanult, de ez egyáltalán nem vált a javára. Az „érhetetlen törvényből” eljutott odáig, hogy csak ő érti jól a törvényt, mindenki más rosszul.
Ez azonban nem ellentmondás, hiszen egyrészt a cselekedet fogalma értelmezhető az ő szintjükön is, csak átvitt értelemben, valamint az is kiderül, hogy ők, akik a fizikai cselekedetektől távol vannak, igazán képesek értékelni az azokban rejlő különleges energiát.
Érdemes megjegyezni, hogy a fenti szövegben az „érthetetlen” szó a héberben jipálé, a pele – csodás, rejtett szóból ered. A Tóra azt szokta ezzel a jelzővel illetni, ami el van rejtve az ember szeme elől.
Ebben a hónapban pontosan az a célunk, hogy a cselekedeteink által megnyíljon a megértésünk, és láthatóvá váljon az, ami eddig el volt rejtve a szemünk elől.
Az ilyen szintű megnyílás azonban valahol csodálatos. Ezért használja a Tóra a megértésnek ezen szintjére a csoda [pele] szót. Ez a „csoda” okozta a lázadó bölcs vesztét.
Pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy ő olyan megértésre érdemesült, amire rajta kívül nem sokan. Ahol mások csak a sötétben tapogatóznak, ott ő mindent kristálytisztán lát. Akkor hát hogyan lehetséges az, hogy nem hallgatnak rá?
Ez a gondolat az, ami a lázadását okozta.
A túlzott „megvilágosodás” képes arra, hogy kárt okozzon az embernek. Ez azonban nem ok arra, hogy ne értékeljük nagyra és ne vágyjunk rá.
Meg kell tanulnunk megfelelően kezelni. És érdemessé válni a Tóra világosságára és örömére – még ebben a mostani évben!