Ábrahám alkudozása az Örökkévalóval a bűnös Szodoma városának megmeneküléséért minden bizonnyal rajta van minden Tórát olvasó rövid listáján, mely a legmeglepőbb részleteket tartalmazza (Mózes 1., 18:22-33).
Bölcseink rávilágítanak Ábrahám ősatyánk és a gonosz Bileám közötti különbségre (ld. Pirké Ávot 5:19). Bileám megpróbálta elátkozni a zsidó népet, és amikor nem sikerült, akkor Bálák azt javasolta neki:
„Gyere velem egy másik helyre, ahonnan látszódik [a nép] – innen csak egy része látszódik, de nem az egész.” (Mózes 4., 23:13)
Vagyis: az eredménytelen ima miatt a körülményeket okolták, nem pedig az imát magát. Azért nem sikerült, mert nem jó helyről imádkoztunk, nem álltak jól a csillagok, stb.
Ezzel szemben Ábrahám imája, amivel a szodomaiakat megmenteni próbálta, éppolyan sikertelen volt, de őróla azt írja a Tóra:
„És felkelt Ábrahám kora reggel, arra a helyre, ahol állt ott az Örökkévaló előtt.” (Mózes 1., 19:27)
Ábrahám – Bálákkal és Bileámmal ellentétben – nem a körülményeket okolta, hanem pontosan ugyanoda ment vissza imádkozni, ahol egyszer már kudarcot vallott.
Bölcseink két fontos dolgot is ebből a mondatból tanulnak. Az egyik maga a mindennapi reggeli imáink kötelezettsége, melyet a hagyomány szerint ekkor vezetett be Ábrahám (Beráchot 26b). A másik pedig a mákom kávuá, vagyis az imádkozás állandó helyének kötelezettsége:
„Mindenki, aki helyet rögzít az imádkozásához, Ábrahám Istene fogja megsegíteni. És amikor meghal, azt fogják mondani róla: ’hol van a szerény, hol van a jámbor, aki Ábrahám ősatyánk tanítványai közül való?’” (Beráchot 6b, Mózes 1., 19:27 alapján)
Nem ez az egyetlen hely, ahol Ábrahám nagy erényeként a következetességet, a mindig ugyanoda való visszatérést emeli ki a Tóra[1].
[1]Néhány további példa: az Egyiptomból való visszatérés során (ld. Mózes 1., 13:3-4, és Rási ott), valamint a Szodomáért való könyörgés végén (18:33),
Számos magyarázó kérdezi: vajon valóban ilyen egyszerű lenne egy ilyen kiemelkedő gyászbeszédet kiérdemelni?
Hiszen szinte bármelyik rendszeres zsinagógalátogató, vallásos zsidó ember elmondhatja magáról, hogy „helyet rögzít” magának a zsinagógában[2] – akkor mindnyájunknak kijár ez a kiemelkedő dicséret? Ha ez valóban így van, akkor mi a megkülönböztető jelentősége?
[2]A magyarázók véleménye megoszlik abban a kérdésben, hogy ez a rögzítés vajon a zsinagógán belüli helyre vonatkozik vagy magára a zsinagógára (ld. Sulchán Áruch OC 90:19, Áruch HáSulchán 90:23).
A gyakorlatban ha a helyünkre érkezve azt találjuk, hogy ott már van valaki más, nem helyes elküldenünk őt, mivel 4 ámá (nagyjából 2 méter) távolságon belül a hely még a sajátunknak számít (Misna Berura 90:60).
Természetesen a legtökéletesebb az, ha tudunk olyan zsinagógába járni, ahol a hét minden napján, reggel és este ugyanott tudunk lenni, ugyanazzal a közösséggel. Ha azonban ez nem oldható meg, akkor vannak olyan vélemények, akik megengedik, hogy másik közösségben imádkozzunk hétköznaponként és másikban szombaton és ünnepnapokon. Sőt, olyan vélemény is van, mely szerint a nap 3 imáját is mondhatjuk 3 különböző helyen, ha így tudjuk megoldani, és ez még mindig nem mond ellent a „hely rögzítése” követelményének (ld. Pri Megádim És”Á 90:33, Halichot Slomó Tefilá 5:2, viszont Ri MiLonil Beráchot 6b véleménye ezzel ellentétesnek látszik).
Aki volt már néhány temetésen, az észrevehette, hogy a „zsinagógajáró” ember temetésére jellemzően az egész közösség kimegy. Hiszen nap mint nap látjuk őt – emiatt furcsa érzésünk lenne, ha végső útjára nem kísérnénk el.
Ezzel szemben a legtöbb egyszerű, hétköznapi ember (hacsak nem kiemelkedően szociális személyiség, aki sok élő emberi kapcsolatot képes ápolni) nem dicsekedhet ennyi kapcsolattal. Így az ő temetése jellemzően nem tölti meg egykönnyen a ravatalozót.
Aki tehát Ábrahám ősatyánk nyomdokain haladva „helyet rögzít” magának az imádkozáshoz, az a közösség integráns részévé válik, és ez minden bizonnyal igenis meghatározó módon fogja befolyásolni azt is, hogy milyen módon fogják őt gyászolni, földi pályafutásának véget értével.
Mindez azonban még nem magyaráz meg két feltűnő nehézséget, amit a fent idézett talmudi részlet felvet: 1. Az ima helyének rögzítését miért a gyászbeszéd nagyszerűségével dicsérik? 2. Miért éppen a szerénységet és a jámborságot emelik ki?
Valójában már maga az a koncepció, hogy Ábrahám az imádkozás helyét rögzítette, egy eredendő ellentmondást hordoz önmagában.
Az, hogy ő jelölte ki ezt a helyet, Ábrahám saját erejéről, önálló döntéshozási képességéről tanúskodik. Az pedig, hogy mennyire hosszan tart ki hűségesen saját választása mellett, lojalitást, szerénységet, alázatot fejez ki.
Ezért írják Bölcseink a rendszeres imádkozó fentebb említett, képzelt gyászbeszédében:
„Hol van a szerény, hol van a jámbor, aki Ábrahám ősatyánk tanítványai közül való?”
Aki rögzíti a helyét, Ábrahám útját folytatja – tanítják Bölcseink.
De vajon Ábrahám maga miféle utat folytatott? Hiszen látványosan szakított az őt körülvevő bálványimádó világ szokásaival!
Ezért talán az egész Tórából ő az, akitől „ősei hagyományainak követése” a lehető legtávolabb áll. Aki pedig az imájának helyét rögzíti, azt pontosan azzal dicsérik, hogy ő követi Ábrahámot – aki azonban egyáltalán nem követ senkit.
Ez pedig egyáltalán nem a szerénységnek a megnyilvánulása, hanem éppen ellenkezőleg: a saját belső erejének a jele.
Az a sziklaszilárd következetesség, elkötelezettség pedig, ahogyan újonnan választott hite mellett minden nehézség és tíz megpróbáltatás ellenére kitartott, ugyanennek a tulajdonságnak az ellenpontja: szerénység és az alázat.
Ábrahám tehát a lojális alázat és megingathatatlan határozottság látszólag egymásnak ellentmondó értékei közötti harmonikus egyensúly megtestesítője.
Az ima helyének rögzítése pedig pontosan ugyanezt a belső feszültséget hordozza: a saját helyünket mi jelöljük ki magunknak, utána azonban hűségesen kitartunk mellette, akármi is történjen.
Ezért írja a Talmud, hogy így válhatunk Ábrahám tanítványává: új helyet jelölünk ki magunknak, ami mellett hűségesen kitartunk.
Mindez megválaszolja a fenti kérdéseket is: Ábrahám örökségének folytatása erősen kapcsolódik a gyászbeszédhez, hiszen maga az ábrahámi jelleg is arról szól, hogy mennyiben folytatjuk és mennyiben „forradalmasítjuk” eleink útját.
Azt is megválaszolja, hogy miért a szerénységet és a jámborságot emelik ki Bölcseink: mivel ez a két, egymással szembenálló tulajdonság az, amit Ábrahám kiegyensúlyozott: a szerénység a megkezdett út folytatásában, míg a jámborság az új út kijelölésében nyilvánul meg.