KÉRDÉS: Miért fontos az, hogy egy zsidó embernek legyen zsidó neve?
Mielőtt megválaszoljuk ezt a kérdést, először értsük meg, hogy általánosságban mi is a név jelentősége?
A Teremtő úgy alkotta a világot, hogy minden tárgynak és személynek szüksége van egy névre. A Tóra szerint a név több mint egyszerű szimbólum vagy társadalmi megegyezés. A név képes kifejezni az elnevezett dolog esszenciáját.
Ezt illusztrálja az alábbi midrás (Berésit Rábá 8:10, 17:4):
Amikor az Örökkévaló megteremtette az embert, az angyalok kérdezték: mit tud ez az ember? Az Örökkévaló azt felelte: bölcsessége nagyobb a bölcsességeteknél. Hiszen képes arra, hogy elnevezze az állatokat.
Mielőtt az ember evett volna a tiltott gyümölcsből, a Midrás szerint ez így is volt. Olyannyira, hogy maguk az angyalok is dicshimnuszt akartak énekelni az embernek. Mintha csak véletlenül összekeverték volna a teremtményt a Teremtőjével!
Ekkor azt mondta nekik az Örökkévaló: várjatok csak egy kicsit! És mély álmot bocsátott rá. Ebből az angyalok megértették, hogy az ember nem olyan magas szintű, mint a Teremtője.
Elgondolkodtató: miért gondolták az angyalok az embert annyira nagyszerűnek? Pusztán azért, mert képes volt fantázianeveket rendelni az addig névtelen lényekhez? Ez még önmagában nem lett volna olyan nagy teljesítmény.
Hanem: az angyalok megértették, hogy az ember által adott név kifejezi az összes állat mögött rejlő lényeget, lelki gyökeret és magvat, amiből az állat kifejlődött. Ez volt az a képesség, amire az emberi bölcsesség alkalmas volt, de az angyalok nem.
Hogyan befolyásolja a nevünk az életünket?
Ebből az derül ki számunkra, hogy a lelki gyökér létezik, és belesűríthető egyetlen szóba. Érvényes ez mindannyiunkra, még akkor is, ha mi nem ilyen csodálatos módon kapjuk a neveinket.
Azonban – bizonyos értelemben – megközelíthető ez a csoda.
A héber nyelvről ugyanis azt tartja a hagyomány, hogy ezen a nyelven történt a Teremtés, és ezen a nyelven beszéltek az emberek a Bábel tornyánál történt nyelvi zűrzavar előtt. Nem is „héber”-nek szokás nevezni a Tóra nyelvét, hanem láson hákodesnek [vagyis: szent nyelv].
Már csak ezért önmagában is különleges jelentősége van annak, ha az embernek van héber neve. Az Árizál, a híres kabbalista (1534-1572) azonban továbbmegy ennél (alábbi szavai fő tanítványának, Cháim Vitál rabbinak a könyvében találhatóak):
„Amikor megszületik az ember, és a szülei nevet adnak neki, amilyen eszükbe jut, az nem véletlenül történik. Hanem a Szent, Áldott Ő teszi a szájukba azt a nevet, amire annak a léleknek szüksége van.” (Éc Cháim, Sáár HáGilgulim 23)
A Talmud a 46. zsoltár alternatív olvasata alapján egy hasonló újdonságot tanul:
„Honnan tudjuk, hogy a név ‘okoz’? Azt mondja Rabbi Eliezer: ‘Gyertek, lássátok az Örökkévaló cselekedeteit, aki pusztulást [sámot] hoz a földre!’ Ne úgy olvasd, hogy ‘pusztulást’ [sámot], hanem úgy, hogy ‘neveket’ [sémot].” (Beráchot 7b)
Azaz: a névnek hatása van az ember életére. Egy jól megválasztott név jó utat jelöl ki az ember számára – egy rossz név kevésbé.
Ezért van az, hogy Izraelben ha a nem vallásos szülők például a Nimród nevet (szó szerint: „lázadó”) szeretnék adni a gyermeküknek, akkor a vallásos ismerősök, rabbik mindent igyekeznek megtenni, hogy erről lebeszéljék (mivel a bibliai Nimród személyiségéről a rabbinikus irodalom neméppen fest hízelgő képet).
Azt természetesen nem gondolhatjuk, hogy az ember jövőjét a neve teljes mértékben eleve elrendeli. Az ilyesfajta determinizmus a zsidó filozófia egyik legfontosabb alapkövének, a szabad választásnak mondana ellent.
Viszont ez is egyike a meghatározó irányvonalaknak, ami alapján az életünket éljük.
Ahogyan egy termék vagy cég életében is komoly jelentősége van a név választásának.
Érdekes összehasonlítani a fenti talmudi elvet („a név okoz”) a híres latin mondással („nomen est omen” – „a név előjel”). Mindkét mondás a név jelentőségét hangsúlyozza. A talmudi változatban azonban az ember aktív részese a folyamatnak, a név adásával ill. választásával felelőssége is van.
Már a modern tudomány is kimutatta1: az ember különlegesen reagál arra, ha a saját nevét hallja. Van, aki odáig merészkedik2, hogy azt mondja, hogy minden ember számára a legkedvesebb szó a saját neve.
1 Carmody DP, Lewis M. Brain activation when hearing one’s own and others’ names. Brain Res. 2006 Oct 20;1116(1):153-8. doi: 10.1016/j.brainres.2006.07.121. Epub 2006 Sep 7. PMID: 16959226; PMCID: PMC1647299.
2 Dale Carnegie: Sikerkalauz (1938), 2. rész, 3. fejezet
Név és jelentés
További fontos különbség a tórai eredetű nevek és más, „polgári” nevek között a visszakövethető eredet, jelentés, etimológia.
Ki ne akarná tudni, hogy mit rejt, mit jelent az ő neve? És ezzel együtt: vajon hányan vannak, akik ismerik a saját nevük eredetét?
A zsidó név legtöbbször egy-egy bibliai szereplőhöz köthető. Ezek közül pedig számos esetben rögtön a név mellett a magyarázat, jelentés is szerepel:
„Ezúttal el fog kísérni [jiláve] a férjem, mert három fiút szültem neki. És hívta a nevét Lévinek.” (Mózes 1., 29:34)
Vagy:
„Ezúttal hálát adok [ode] az Örökkévalónak! Azért hívta a nevét Jehudának.” (29:35)
De még az olyan neveknél is, amelyek mellett nem szerepel a Tórában vagy a Bibliában a magyarázat, a héber nyelv jellege miatt a jelentés sokkal egyszerűbben fejthető meg, az akár kezdő héber beszélő számára is, mint más nyelvek esetében.
A név mint emlékállítás – inspiráció és nem korlát
A két leggyakoribb forrás, ahová fordulni szokás nevek ügyében: egy elhunyt rokon, vagy egy nagy Tóratudós (rabbi / cádik / rebbe / ros jesiva). Egy ilyen hagyományos névválasztással tiszteletadást, emlékezést, őseink örökségének őrzését és folytatását fejezhetjük ki.
A jövő azonban nem lehet pusztán a múlt „másolata”. Az új születés is elsősorban új reménnyel jár, és ez az új remény nem merülhet ki annyiban, hogy ha ez az újszülött felnőttként majd sikeres lesz, akkor pontosan fogja követni annak az embernek a pályáját, akiről elnevezték.
Éppen ezért, amikor a névadással emléket állítunk elődeinknek, azzal nem korlátok közé szorítjuk a gyermekünket, hanem útmutatást és inspirációt – példaképet kínálunk neki.
Nem hasonlítható az egyik ember a másikhoz, ugyanúgy, ahogyan a korábbi korok kihívásai sem hasonlíthatóak a mostani nemzedékéhez.
A Misna ezt egy gyönyörű, híres hasonlattal írja ezt le:
„Az ember létrehoz egy érmenyomóval sok-sok érmét, és mindegyik hasonlít egymásra. A Király, a Királyok Királya, a Szent, Áldott Ő, azonban minden embert az első ember [Ádám] ‘érmenyomójával’ hozott létre, és egyikőjük sem hasonlít a másikra.” (Szanhedrin 4:5)
Csak az Örökkévaló képes átlátni a világnak azt a szofisztikáltságát, azt a teljességhez vezető sokrétűségét, a Teremtés mélyén rejlő összetettséget, ami miatt mindez szükséges. Ugyanis Ő a világot a teljessége felé vezeti, és minden korszak más-más kihívással hivatott szembenézni.
Ugyanígy, minden egyes embernek más-más életfeladat és életkörülmények adattak, hogy elvégezhesse azt a „kijavítást” [tikun], amit a Teremtő a Nagy Tervben neki szánt.
Ezért nem gondoljuk, hogy amikor az újszülött egy „régi” nevet kap, akkor azzal a régen letűnt múltat akarjuk újra megismételni. Mégis, egy állandóan változó világban stabil támasztékot nyújt az, ha ott vannak az elődök, akikre vissza lehet nézni.
