Hadd osszam meg azt a talmudi történetet, ami talán a legjobban megváltoztatta a gondolkodásomat, mióta csak elkezdtem foglalkozni mélyebben a zsidósággal.
„Mindig, minden ember legyen a szemedben olyan, mint egy rabló, és tiszteld meg úgy, mint Rábán Gámliélt [egy tiszteletreméltó, feddhetetlen életű talmudi bölcs].
Történt Rabbi Jehosuával, hogy egy vendég érkezett hozzá. Adott neki enni, inni, elszállásolta a felső emeletén, és elvette a létrát alóla. Mit tett az az ember? Felkelt az éjszaka közepén, összegyűjtötte az értékes edényeket, és elcsomagolta őket. Amikor megpróbált lemenni, leesett az emeletről és összetörte magát. Másnap hajnalban megtalálta őt Rabbi Jehosuá. Azt mondta neki: «Üres ember! Hát így viselkednek a magadfajta emberek?» Így felelt: «Rabbi! Nem tudtam, hogy elvetted alólam a létrát?» Mire a rabbi: «Üres ember! Hát nem tudtad, hogy már tegnap este óta odafigyeltünk rád?»”
(Derech Erec 5:3, Kálá Rábáti 8:1, ld. még Rási Táánit 23b)
Miért éppen ez a történet változtatott annyit a gondolkodásomon?
Mert nagyon szimpatikusnak találtam a zsidóság állandó pozitív hozzáálllását, a szeretetet, az igaz, jámbor emberekről, nagy rabbikról, Tóratudósokról szóló elbeszéléseket, amikben mindenkivel kedvesek és mindenkinek bölcs, életrevaló tanácsokat adnak. Abszolút azonosulni tudtam a híres tanítással:
„Ítélj meg minden embert az előnyös oldaláról!” (Pirké Ávot 1:6)
Keresztény országban nevelkedve úgy tanultuk, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Később forradalminak találtam a gondolatot, hogy a zsidóságban semmivel sem kevésbé fontos a szeretet értéke. Ehhez képest az újabb forradalom az volt, amikor azt is felfedeztem, hogy a zsidóságban semmi sem fekete vagy fehér: minden értékes dolgot kiegyensúlyozottan, ésszerűen alkalmazunk. Megvannak az esetek, amikor az emberekkel szeretettel kell bánnunk, és más esetekben gyanakodnunk.
Minden embernek kijár az alapvető tisztelet, a normális, civilizált viselkedés, ezért ha semmit nem tudunk a másikról, akkor úgy kell őt megtisztelnünk, mintha ő lenne Rábán Gámliél. Viszont nekünk kötelességünk, hogy a saját életünkre, vagyonunkra, családunkra vigyázzunk, ezért magunkban fel kell tételezzük róla a legrosszabbat is, mint potenciális lehetőséget.
Nem lehet csukott szemmel járni a világban, mert ez felelőtlen viselkedés.
Mikor melyik stratégiát kell alkalmaznunk? Mikor igyekezzünk a másikban a jót keresni és mikor gyanakodjunk rá? Minden attól függ, hogy mik a háttérismereteink. Így magyarázza Rábénu Joná a fenti tanítást a Pirké Ávotból. Ha régről ismerjük az embert, és tudjuk róla, láttuk, hogy milyen szép cselekedetei, gondolatai, érzelmei vannak, akkor ezt a pozitív képünket óvjuk, és vonakodjunk attól, hogy egy-egy „kihágás” miatt összetörjük. Jó emberismerőnek kell lenni: nem „ítélkezni” mások felett, de a Tóra szemüvegén keresztül igenis kiértékelni a másik embert is. Mindig könnyebb másokról véleményt alkotni, mint magunkról. Ha megtanuljuk az emberismeretet, az hozzásegíthet az önismerethez is.
Ugyanígy, ha tudjuk a másikról, hogy rossz cselekedetei voltak, akkor is óvatosan változtassuk meg a véleményünket. Gyanakodni kell, ha újonnan jó cselekedeteket látunk tőle, hogy azokat talán csupán azért teszi, hogy másokat megtévesszen vele. Ha nem ismerjük, akkor legyenek az elvárásaink is átlagosak. Ekkor különösen érvényes Rabbi Jehosuá elve: a tisztelet, ami minden embernek kijár nem mond ellent az önvédelemnek, a gyanakvásnak.
Azáltal, hogy gyanakszunk a másikra, nemcsak önmagunkat, hanem őt magát is védjük.
Ha nem várunk tőle nagy dolgokat, nem csalódunk benne. Kerüljünk tudatába az emberi esendőségnek, az egész generáció gyengeségének, és legyünk megértőek az egyénnel szemben: nehéz kiemelkedően jól viselkedni olyan környezetben, ahol mindenki mástól mást lát az ember.
Egy mélyebb definíció szerint rossznak lenni annyit jelent, mint nem küzdeni az embernek saját kísértésével, rossz ösztönével (Álé Sur I., 3:2:7). Ha a másikra gyanakszunk, azaz hajlandóak vagyunk arra, hogy meglássuk benne a rosszat is, abból az is következik, hogy gyengének látjuk őt, ezért hajlandóak vagyunk neki segíteni kijönni a gyengeségéből. Ez a fajta gyanakvás a mélyén valójában: adni akarás.
„Ki az erős? Aki uralkodik a kísértésén.” (Pirké Ávot 4:1)
