Bölcseink tanítják: „Ne vess meg semmilyen embert, mert nincsen olyan ember, akinek ne jönne el egyszer majd az ideje.” (Pirké Ávot 4:3)
Vagyis ne fekete-fehér módon gondolkodj másokról. Senkire ne mondd azt, hogy úgyse lesz jó semmire, soha, teljesen haszontalan. Mert majd el fog jönni az a pillanat, amikor igenis fontos lesz.
Ez vajon azt jelenti, hogy senki nem tudja elvesztegetni élete nagy esélyét? Minden előre el van rendelve?
Igaz, hogy az Örökkévaló minden embernek szán célt, amiben ki tud teljesedni, és amiben nagyszerű tud lenni. De ezt a célt csak úgy tudja beteljesíteni, ha jó döntéseket hoz. Vajon nem igaz az, hogy a rossz döntéseivel el tudja vesztegetni? Nem mond ez ellent a szabad választásnak?
Nem lehet, hogy soha nem fog jönni el az ideje, mivel már olyan sok rossz döntést hozott?
Amikor reggel felébredünk, és kinyitjuk a szemünket, ezt mondjuk: mode áni lefánechá – hálás vagyok előtted, Örökké Élő Uralkodó, hogy visszaadtad belém a lelket, nagy a te hited! (Jeremiás siralmai 3:23 alapján)
Ez furcsa, mert azt szoktuk meg, hogy nekünk kell hinni a Teremtőben, és nem pedig fordítva.
Történt egyszer, hogy valaki mondta egy rabbinak: rabbi, én már nem tudom, hogy hiszek-e Istenben. Mondta neki a rabbi: tulajdonképpen mindegy, hogy te hiszel-e Őbenne, hiszen Ő akkor is létezik, ha te nem hiszel benne. A probléma csak akkor kezdődik, ha Ő nem hisz tebenned. Akkor vagy bajban. Amíg még Ő hisz benned, addig minden reggel visszaadja beléd a lelket.
Hasonló imát mondunk nagyünnepeken: egészen életünk utolsó napjáig, amíg az emberben a lélek benne van, addig az Örökkévaló hisz abban, hogy az ember vissza fog térni hozzá, meg fog javulni, és jó útra fog térni.
Ez az első válasz arra a kérdésre, hogy lehet-e az, hogy valaki annyira elrontja az életét, hogy már biztosan lemondhatunk róla, és mondhatjuk, hogy soha nem fog eljönni az ő ideje. Az Örökkévaló szerint nem, mert Ő hisz benne. Ő azt „reméli”, hogy majd vissza fog térni Őhozzá.
A másik választ pedig a Fáraótól is tanuljuk. Amikor Mózes kérte, hogy engedje el a népet, ő mindig megkeményítette a saját szívét. Aztán egy idő után az Örökkévaló azt mondta, hogy most már én keményítem meg a te szívedet. Róla tényleg lemondott, de azt mondta, hogy „bábunak” még jó lesz.
Hasonlót mond a Talmud Hámánról, aki Eszter könyvében szerepel, és el akarta pusztítani a zsidó népet: 48 prófétát és 7 prófétanőt kaptunk, és mindegyiknek ez volt a célja, hogy visszatérítse a jó útra a népet. De egyik se volt olyan sikeres, mint Hámán (pontosabban, „a királyi pecsétgyűrű átadása” Hámánnak, ld. Megilá 14a).
Mindebből azt tanuljuk, hogy még akkor is megvan az embernek az ideje, amikor már valóban véglegesen rossz útra tért. A nagy, isteni tervben akkor is megvan a szerepe – noha nem biztos, hogy számára ez a szerep kedvező. Ha viszont a mi célunk a fejlődés, akkor számunkra igaz, hogy minden embernek eljön a maga ideje egyszer.
