Ma van Eszter böjtje. Pont egy éve ezen a napon kaptam meg azt a megtiszteltetést, hogy a Bét Jehuda közösség rabbijaként szolgálhassak.
Ez egy alkalmas pillanat feltenni a nagy kérdéseket: honnan hová sikerült közösen eljutnunk? Mi az, amiről azt gondoltam, hogy elérhető, és mégsem sikerült elérni, és mi az, ami éppen fordítva: váratlan siker?
Ezúttal az utóbbiak közül szeretnék kiemelni egyet. Azt tapasztalom, hogy sikerült a tanulások során a kérdezés fontosságát megerősíteni, a kérdések kultúráját megteremteni.
Tegnap találkoztam egy úrral, aki említette, hogy nézi a videóimat, és mindig jól elvitatkozom magammal. Elgondoltam: valóban szeretem vitás formában bemutatni a tanításokat – de miért?
Azért, mert azt gondolom, hogy meg kell tanulnunk értékelnünk a kérdéseket. Ennek a vita pedig egy hatékony eszköze.
Mesélnek egy történetet egy rabbiról, aki tanította egyszer egy csoport fiatalnak tanította a Talmudot. Egyszercsak az egyikőjük feltett egy kérdést. Egy másik tanuló pedig megválaszolta a kérdését.
Mondta neki a rabbi, hogy ezt nem így kell ezt csinálni!
Ha hallasz egy jó kérdést, akkor nem szabad gyorsan megválaszolni. Hanem először felugrik az ember, örömében táncot jár, hogy milyen jó kérdést hallott.
Utána visszaülhet és megválaszolhatja.
Hála a Teremtőnek, ezt az üzenetet sikerült átadni azoknak, akik a közösségünkben tanulnak.
Ugyanis az utóbbi napokban többször is tapasztaltam, hogy igen jó kérdéseket tesznek fel a résztvevők.
Amikor megtetszik a kérdés, akkor fel is írom, és később igyekszem utánanézni a rabbinikus irodalomban, hogy vajon kérdezték-e korábban ugyanezt mások? És egyre többször kapok pozitív választ erre, ami nagy büszkeséggel tölt el, mert azt üzeni, hogy a tanítványok jó úton járnak.
Ilyenkor látom megvalósulni a híres talmudi mondást:
„Rabbi Chanina mondta: sokat tanultam a tanáraimtól, a kollégáimtól még többet mint a tanáraimtól, de a tanulóimtól mindnél többet.” (Táánit 7a)
A jó kérdésnek – bizonyos értelemben – „fájnia kell”. Valamilyen érzelmet, zavarást kell okoznia az emberben. El kell érni azt, hogy érdekeljen a válasz. Ez garantálja azt, hogy oda is fogok rá figyelni, és épülni fogok belőle.
Sőt, az igazság az, hogy számomra a Tóra tanulása mindaddig nem is igazán kezdődik el, amíg nincsen meg a kérdés, ami utat mutat a labirintusban.
Az elején csak ülök, hallgatok, megfigyelem a szöveget, és amikor felkapom a fejemet valami furcsaságra, az jelenti igazán azt, hogy megnyílik az elme, és képessé válik az újdonságok befogadására.
A kérdések kultúrája nemcsak a Tóratanulásban hasznos. Aki megtanulja szeretni a jó kérdéseket, az a mindennapi életben is hasznát veheti ennek a képességének.
Minden nemzedékben akadnak manipulatív emberek, de napjainkban talán különösen aktuális, hogy egyesek hasznot akarnak húzni mások naivitásából. A digitális technológia erre kiváló táptalajt szolgáltat.
A szkeptikus embert azonban, aki már hozzászokott ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel, nehezebb rászedni.
Szembetűnő különbség a zsidóság és számos más vallás között, hogy míg máshol az a vallásos erény, ha az ember kérdések nélkül is hajlandó elhinni azt, amit mondanak neki, addig a zsidóságban a kérdéseket kifejezetten bátorítják. Ezzel együtt a zsidóságban is megvan a hitnek a maga a helye.
Számos mendemonda, megalapozatlan információ, félinformáció és rosszindulatú pletyka is kering a világban. Ezeknek a terjedését is segíti a modern technológia. De ki az, aki képes arra, hogy mindezt a helyén kezelje?
Csak az, akinek kérdései vannak mindazzal kapcsolatban, amit hall. Aki nem számítja készpénznek azt, amit az újságok írnak, vagy ami a social medián terjed.
Ahogyan egy humoros, Facebook-on terjedő mém illusztrálta: „Megtalálták a világ legidősebb, több mint 200 éves emberét! Amikor a hosszú élet titkáról kérdezték, ezt válaszolta: nem kell minden bolondságot elhinni, amit a Facebookon olvasol!”
