Már csak alig több mint egy hét van hátra Purimig! De miért is hívják Purimnak Purimot?
„Mert Hámán, Hámdátá fia, az ágági, minden zsidó sanyargatója, el akarta pusztítani a zsidókat, és sorsot [pur] vetett – ez a sorsvetés, hogy megijessze és elpusztítsa őket. […] Ezért hívják ezeket a napokat Purimnak, a Pur-ról elnevezve.” (Eszter 9:24-26)
A pur szó perzsául sorsot, sorsvetést jelent Eszter könyve tanúsága szerint. (Meglepő módon a héber nyelvű Eszter könyvében ez a szó perzsa nyelven szerepel, és mellette áll a héber megfelelője is: gorál.)
Ebből a szempontból Purim egyedülálló: nincsen még egy olyan ünnepünk, aminek a neve ne héber lenne. Ráadásul éppen ezt az „emléknapot”, amikor arról emlékezünk meg, hogy a perzsák el akartak minket pusztítani, éppen perzsául nevezzük el – sőt, mi több, egyenesen magáról a sorsvetésről, amit Hámán ellenünk vetett.
Részben magyarázatot adhat erre a furcsaságra a Zohár „függelékéből”, a Tikuné Zohárból közismert gondolat, mely elsőre akár szójátéknak is tűnhet:
„Purimnak nevezik, Jom háKipurim alapján, amit a jövőben örömmel fogunk eltölteni, és meg fog változni sanyargatásról örömre…” (Tikuné Zohár 57b)
A Tóra több helyen is (Mózes 3., 23:27, 25:9) Jom háKipurim néven nevezi azt az ünnepet, amit mi Jom Kipur néven ismerünk, magyarul: az engesztelések napja. Így valóban tartalmazza Purim ünnepének nevét, sőt, még újabb értelmet is nyer: „egy olyan nap, mint amilyen a Purim”.
Hámán sorsvetésének azonban mélyebb jelentősége is van, amiért maga az ünnep is erről kapja a nevét. Hámán ugyanis Ámálék leszármazottja, és az Ámálék számára a sorsvetés, a véletlen ereje különleges fontossággal bír.
„Amikor [Hámán] látta, hogy éppen Ádár hónapra esett a sorsvetés, nagy örömmel örvendezett. Azt mondta: arra a hónapra esett a sorsvetésem, amikor Mózes meghalt. De azt nem tudta, hogy Ádár 7-én halt meg, és Ádár 7-én is született.” (Megilá 13b)
Jehosuá könyvéből (4:19) megtudjuk, hogy Mózes halála után először Niszán hónap 10-én érkezett meg a nép első utazásából. Rási kiszámolja, hogy 30 napig gyászolták Mózest (ld. Mózes 5., 34:8) és 3 napig készültek az utazásra (ld. Jehosuá 1:11), így Mózes halálának a napja valóban Ádár 7-e kellett, hogy legyen.
Ugyanezt a számítást Hámán is meg tudta tenni, így ő is tudhatta, hogy Ádár 7-e valóban Mózes távozásának napja. Amit azonban nem tudhatott, az az, ahogyan Bölcseink Mózes szavait értelmezik: „120 éves vagyok ma” (Mózes 5., 31:2). Innen tanulják, hogy a születésnapján távozott el (Ros Hásáná 11a). Ehhez kapcsolják az igaz emberekre vonatkozó áldást is: „betöltöm napjaid számát” (Mózes 2., 23:26) – vagyis minden igaz ember a születésnapján távozik el.
Mi a kapcsolat Ámálék népe és a véletlenszerű sorsvetés ereje között? Megtudhatjuk ezt abból a tórai szakaszból, amit a Purimot megelőző szombaton (azaz a jövő szombaton), Sábát Záchorkor, azaz az Emlékezés Szombatján fogunk felolvasni:
„Emlékezz arra, hogy mit tett veled Ámálék az úton, amikor kijöttetek Egyiptomból. Hogy megtámadott [kárchá] az úton, hátba támadott, minden gyengét, aki utánad jött, és te fáradt és kimerült voltál, és nem félte Istent.” (Mózes 5., 25:17-18)
Egy ritka, szokatlan szóval fejezi ki a Tóra itt azt, hogy „megtámadott” [kárchá]. Bölcseink több dolgot is tanulnak ebből a szóhasználatból.
Az egyik lehetséges magyarázat szerint a kárchá szó a héber kár [hideg] szóból származik. Eszerint Bölcseink Ámálékot egy bolond emberhez hasonlítják, aki beleugrik egy forró, gőzölgő fürdőbe, és saját magát ugyan megégeti, de a fürdő vizét lehűti azok számára, akik utána jönnek (Rási magyarázata, Midrás Tanchuma 9 alapján).
A „forró, gőzölgő fürdő” a hasonlatban Izrael népének felel meg. A Tóra ugyanis leírja minden más nép reakcióját arra, amikor hallották hírét annak, hogy az Örökkévaló átvezetett minket a tengeren:
„Hallották a népek, és megremegtek, ijedelem fogta el Filisztea lakóit. Akkor rémültek meg Edom vezetői, Moáv hatalmasai, remegés fogta el őket, megolvadtak Kánaán minden lakói.” (Mózes 2., 15:14)
Vagyis levonták a megfelelő következtetéseket: ha az Örökkévaló valóban ilyen csodás módon akar vigyázni a népére, akkor nem lesz érdemes a továbbiakban sem kikezdeni velük.
Ez volt az, amit Ámálék megtört azáltal, hogy megtámadott minket. Emiatt számítja a Tóra súlyosabbnak Ámálék támadását az összes többi támadásnál, mivel ők voltak azok, akik ezt a „megtámadhatatlan” állapotot megszüntették.
Ha azonban a kárchá szó másik jelentését, magyarázatát is megvizsgáljuk, még mélyebben megérthetjük, hogy pontosan miért tették ezt és miért olyan gyűlöletes ez a Teremtő szemében.
Eszerint a kárchá eredete a mikre [véletlen, történés] szó. Héberül ugyanis – a magyarral ellentétben – lehetséges igét képezni a főnévből, főnevet az igéből. Így a véletlen szóból ige alkotható: „véletlenedett”. Ámálék bűne eszerint az volt, hogy „véletlenszerűen lecsapott rád az úton.”
Ez az értelmezés utal Ámálék filozófiájára és mélyebb indítékaira.
„Az ég az Örökkévaló ege, de a földet az emberek fiainak adta.” (Zsoltárok 115:16)
Ez a zsoltár kifejezi Ámálék logikáját: nem az a baj, hogy vannak vallások, amikhez a „spirituális” emberek fordulhatnak akkor, ha a lelkükben erre igény támad. Az nem zavarja őket, ha az ember lentről felkapaszkodik az „égbe”, az Örökkévalóhoz.
A probléma akkor van, amikor az Örökkévaló beleavatkozik az emberek dolgába. Ezáltal – logikájuk szerint – megszegi a „szerződést”. Hiszen a földön az embernek kellene az úrnak lenni!
Ez az, amit héberül úgy hívunk, hogy hásgáchá, vagyis isteni gondviselés. Ez az, ami Ámálékot zavarja, és emiatt is támadtak meg minket, hogy tiltakozzanak ez ellen.
Emiatt Ámálék számára – és az Ámáléktól származó Hámán számára is – a legfontosabb dolog a mikre, vagyis a véletlen. Ez ugyanis a hásgáchá, az isteni gondolkodás tökéletes antitézise.
Ahol az Örökkévaló irányít, ott nincsen helye a véletleneknek.
