Szép szokás a zsidó családokban Chanuka napjaiban, hogy áthívjuk a rokonainkat és közösen gyújtjuk meg a gyertyákat.
A zsinagógai gyertyagyújtást már a Sulchán Áruch említi. Remo azt írja, hogy ezzel nem teljesítjük a kötelezettségünket, ima után hazamegyünk és ismét gyújtunk (OC 671:7).
Ha ez így van, akkor mi a célja a zsinagógai gyújtásnak? Feltehetőleg ugyanaz, mint magának a gyertyagyújtás micvájának: pirszumá deniszá, vagyis a csoda hirdetése.
Felmerül azonban egy kérdés:
ha a nagyszülők és unokák közösen gyújtják meg a gyertyát, akkor azzal vajon nem csökkentjük a csoda hirdetését?
Hiszen ha meglátogatjuk egymást, akkor két ház helyett csak az egyik ablakaiba kerülnek ki a chanukai fények.
A vendégek chanukai gyertyagyújtásáról már a Talmud is ír:
„Ráv Séset mondta: a vendég köteles a chanukai gyertyát meggyújtani. Rabbi Zérá mondta: régen, amikor Ráv házában voltam [tanultam], csatlakoztam a vendéglátómhoz egy prutával [pénzérmével]. Miután megházasodtam, azt mondtam: most már biztos, hogy nincs rá szükségem, hiszen számomra is gyújtanak a házamban.” (Sábát 23a)
A talmudi példa tehát olyan esetről szól, amikor a vendég nemcsak gyertyagyújtásra vagy étkezésre látogatott máshová, hanem nála is alszik. Ilyenkor a kérdés az, hogy kell-e neki külön gyertya vagy sem.
A mi társadalmunkban ezzel szemben az a kérdés, hogy ha csak „átugrunk” a másikhoz, akkor mi lesz a mi, otthoni gyertyagyújtásunkkal? Vagy ha mi hívunk vendéget, akkor azzal nem akadályozzuk meg az ő micváját?
Egy évvel ezelőtt tanultuk meg a Misna Berura álláspontját ezügyben: csak azáltal mentesülhetünk a saját, otthoni gyertyák meggyújtása alól, ha vagy ott alszunk, vagy az ünnep mind a nyolc napján ugyanott fogyasztjuk a lakomát (ld. Misna Berura OC 677:12, ill. Biur Halacha ugyanott). A gyakorlatban ezek egyike sem fordul elő gyakran, ezért ha ezt a döntést követjük, akkor elvileg nem is hívhatnánk senkit a közös gyertyagyújtásra.
Noha elvileg megtehetnénk, hogy a vendégség előtt vagy után meggyújtjuk otthon is a gyertyáinkat. Ez azonban a Sulchán Áruch egy másik döntésének mondana ellent, mely szerint a gyertyagyújtásnak pontosan a csillagok feljövetelekor kell megtörténnie (OC 672:1, ld. még korábbi cikkünket: Naplementekor gyújtunk gyertyákat).
„Tanították mestereink: a Chanuka micvája egy gyertya egy embernek és a házának [nér is ubéto]. És akik szépen teljesítik [mehádrin]: egy-egy gyertya mindenkinek.” (Sábát 21b)
Ez az a híres tanítás, ami Bét Sámáj és Bét Hilél vitájával folytatódik arról, hogy még szebb teljesítése a micvának, ha minden nap eggyel többet (ill. Bét Sámáj szerint eggyel kevesebbet) gyújtunk meg.
A Talmud szerint a chanukai gyertyagyújtás egyik legalapvetőbb jellegzetessége az, hogy a gyertyák a házakhoz tartozzanak. Minden házban égjenek a gyertyák. Emiatt számos rabbi értelmezése szerint problémát jelenthet az, ha a gyertyagyújtás idején az ember nem otthon van – még akkor is, ha ezt éppen az ünnep fontosságának emeléséért, jó szándékkal teszi.
Nem mindenki ért azonban egyet ezzel a véleménnyel. A Kinján Torá báHáláchá című könyv szerzője azt az esetet elemzi, amikor lényeges nehézségbe ütközik ennek betartása – például éppen egy chanukai lakomameghívás miatt (Kinján Torá 5:72).
Avraham David Horowitz (1911-2004), Nagyváradon, Strasbourgban és Jeruzsálemben is működött rabbiként.
Arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ha a vendégekkel közös lakomát fogyasztanak, mely az ünnep szellemében zajlik, Tóramagyarázatokkal és/vagy dicsérő énekekkel (ld. Sulchán Áruch, Remo OC 670:2), és emiatt micvalakomának számít, az már elegendő indok lehet, hogy arra a napra valóban a ház vendégének számítson, és náluk gyújtsa meg a gyertyáját.
Érvelése szerint a fentebb tanult szigorító vélemények kizárólag olyan esetről szólnak, amikor az ember felesége az otthonában van, és meg tudja gyújtani számára a gyertyát helyette (ahogyan azt a fenti talmudi idézetben is láttuk). Azzal azonban ő is egyetért, hogy ha van rá mód, akkor a legegyszerűbb az, ha a vendégséget a gyertyagyújtás utánra időzítjük.