Tartalomjegyzék
Hetiszakaszunk folytatja az előző hét végén megkezdett lévita családok feladatainak felsorolását, beszámol a szotá [házasságtöréssel gyanúsított nő], názir [egy havi önmegtartóztatást fogadó ember] törvényeiről, valamint a kohanita áldásról, végül pedig a pusztai Szentély avatási szertartását írja le, a 12 törzsfő ajándékával.
A mondatok száma alapján ez a hetiszakasz a leghosszabb, mivel az utolsó részében 12 alkalommal is felsorolja minden egyes törzsfő ajándékát – annak ellenére, hogy azok nem térnek el egymástól semmiben.
Érdekesség, hogy a leghosszabb hetiszakasz ugyanannyi mondatból áll mint a leghosszabb zsoltár, a 119. számú (melynek hossza egyébként könnyen megjegyezhető, hiszen a héber ábécé 22 betűjének sorrendjében haladó kezdősorai betűnként 8-8 mondatból állnak), és a Talmud oldalak szerint leghosszabb traktátusa, a Bává Bátrá is pontosan ugyanennyi oldalból áll.
(A talmudi szöveget hagyományosan oldalakra, és nem mondatokra szokás felosztani.)
A szent munkák családonkénti megosztása
Lévinek, Jákob fiának három fia volt: Kehát, Gerson és Merári. Innen származik az a három levita „nagycsalád”, akiknek a Tóra beosztja a Szentéllyel kapcsolatos teendőit. A legidősebb fiú, Kehát kapta a legnagyobb megtiszteltetéssel járó szolgálatot, a legszentebb tárgyak szállítását: a frigyláda, az oltár, a gyertyatartó, stb.
Nem kerülhettek azonban túl közel ezekhez a tárgyakhoz. Magát a becsomagolást a Tóra a lévitáknál magasabb szinten álló kohénokra bízza:
„És fejezzék be Áháron és fiai a szentségek betakarását, és minden szent tárgyét, amikor utazik a tábor. És azután jöjjenek Kehát fiai […] és ne jöjjenek látni, amikor elnyelődik a szentség, hogy ne haljanak meg.” (Mózes 4., 4:15, 20)
A betakarást tehát kohaniták – Áháron és fiai – végzik, a szállítást azonban Kehátiak, vagyis a legelőkelőbb léviták.
Furcsa azonban az a szó, amit a Tóra a betakarásra használ: „elnyelődik a szentség”. Mi lehet a jelentősége ennek a nyelvi változtatásnak?
Ahogyan a magyarázók szokták mondani: „ez a mondat azt kiáltja, hogy ‘fejtsél ki engem’!”
Amikor a szentség „elnyelődik”
Valóban, a kabbala, a zsidó miszticizmus bölcsei mély koncepcióra való utalást látnak ebben a szóban. Az ő magyarázatuk szerint „a szentség elnyelődése” az, aminek a meglátása veszélyes a beavatatlanok számára.
Magasabb szinten ugyanis „minden egy”, azaz a világ látszólagos sokszínűsége egyesül a Teremtő végtelen egységében.
Ez természetesen a véges ember számára egyrészt felfoghatatlan, másrészt téves következtetésekhez is vezetheti. Hiszen ebben a világban nem mondhatjuk a rosszra azt, hogy jó, még akkor sem, ha ez egy magasabb szinten igaz, mert ez a gyakorlatban helytelen viselkedés okozója lehet.
A Neciv magyarázata szerint az „elnyelés” itt a szent tárgyak betakarásának módjára utal, és a meglátási tilalom szigorúságát hivatott hangsúlyozni. Számos példát talál ugyanis Bölcseink irodalmában, melyek a látást a táplálkozáshoz hasonlítják (ld. Misna, Midot 4:5).
Ebben a hasonlatban a „nyelés” rágás, ízlelés nélküli táplálkozásnak feleltethető meg, vagyis egy hirtelen pillantásnak.
Amikor szent dolgok meglátásáról van szó, azokon az emberek mintegy „legeltetik a szemüket”, azaz
a szent dolgoknak még a látása is okoz egyfajta örömöt.
Ámde ugyanúgy, ahogyan a szent ételekből enni sem szabad akárkinek (a legtöbb áldozat húsából elsősorban a kohénok ehetnek), ugyanúgy a túl szent tárgyak meglátása is tilalmas az egyszerű emberek számára, még akár csak egy szempillantásnyi időre is.
Kehát és Gerson – melyik való előrébb?
Mindhárom fent említett lévita családról (Kehát, Gerson, Merári) külön részletes leírásban szól a Tóra. A Keháti család feladatainak leírása még az előző hetiszakasz végéhez tartozik, míg a mostani Gerson feladataival kezdődik.
Szokatlan lehet, hogy Bölcseink a hetiszakaszokat egy ilyen szerves folyamat közepén mintegy „kettévágják”. Egy lehetséges magyarázat erre az, hogy a Tóra korábban leírja, hogy Lévi fiai közül valójában Gerson az elsőszülött, és Kehát a második.
Így helyes lett volna, ha vele kezdődik minden felsorolás. A feladatok kiosztása szempontjából azonban a Keháti család kerül előrébb, mivel ők – mint Mózes, Áron, Miriám családja – a legszentebb megbízatásokat kapták.
Azonban Gerson családját továbbra is megilletik bizonyos elsőszülöttséggel járó jogok, így ebben a hetiszakaszban legalábbis ők kerülnek az első helyre.
Rejtélyes szóismétlések
Neciv magyarázatában rámutat, hogy más fontossága is van Gerson családjának. Több utalásból is kiderül, hogy az ő leszármazottaik a Templombeli éneklésnek jelentősebb művelői voltak a Keháti testvéreiknél. A Neciv több szóismétlést is ezzel magyaráz:
„Emeld fel Gerson fiainak fejét […] mindenkit, aki jön, gyülekezni a gyülekezésbe, szolgálni a szolgálatot, a Találkozás Sátrában.” (Mózes 4., 4:22-23)
Ebben a mondatban mind a „gyülekezni a gyülekezésbe”, mind a „szolgálni a szolgálatot” szókapcsolat az ének, zene vallási szolgálatára utal.
A héber eredeti szó [cává] kettős jelentést hordoz: egyrészt gyülekezés, másrészt kijelölés, kinevezés. A Szentélybeli ének pedig egy erre kijelölt gyülekezetben kellett, hogy megtörténjen.
A „szolgálni a szolgálatot” kifejezés magyarázásával pedig már a talmudi bölcsek is foglalkoztak:
„Szolgálni a szolgálatot – milyen az a szolgálat, aminek szolgálat kell? Ez nem lehet más, mint a dal.” (Áráchin 11a)
A zene szentsége
A Ben Jehojádá (a bagdadi főrabbi, Joszéf Cháim, 1835-1909) úgy magyarázza meg ezt a rejtélyesen hangzó formulát, hogy a dal az, aminek az énekes szolgálatához hangszeres kíséret is szükséges – azaz még egy másik, a fő szolgálaton túli szolgálat.
Ezek a furcsa dupla kifejezések pedig valóban, kizárólag Gerson családjának leírásában szerepelnek. Sem a Kehátról, sem a Meráriról szóló szövegrészben nem találunk ilyesmit. A Neciv megmagyarázza, hogy a Tóra már ezen a ponton a Gerson családjában fellelhető különleges zenei képességekre utal.
A fontos tanulság számunkra mindebből az, hogy a zenét hajlamosak vagyunk hétköznapi örömszerzésnek tekinteni.
Elfelejtjük, hogy ez is a Teremtő szolgálatának egyik formája.
Ezek a megkülönböztetett kifejzések azt is elárulják, hogy nem is csak egy egyszerű szolgálatról van szó, hanem az egyik legnemesebbről.
Mennyire igaz ez a mi nemzedékünkben, amikor a zenéről a lehető leghétköznapibb formában hallunk, a legegyszerűbb emberek legkevésbé emelkedett igényeinek kielégítéséről, és immár a művelői sem tartoznak a társadalom és a kultúra élvonalába (viszont annál több figyelmet és jelentőséget kapnak a populáris médiában).
Mennyire szükségünk van ilyenkor a Necivnek, Volozsin nagy Tóratudósának értő és kijózanító szavaira, aki a zenét és az ahhoz kapcsolódó szolgálatot a lehető legmagasabb piedesztálra emeli!