Hagyd el a kényszerpályát, és kezdj élni – az Elul-esély

Elul a javíthatatlan zsidó optimizmus hónapja.

Tizenegy hónap telt el a legutóbbi Elul óta, a legutóbbi nagyünnepek óta. Ez éppen elég ah­hoz, hogy ismét elkezdjünk reménykedni a le­hetetlenben: hogy most végre tényleg megvál­tozunk.

Tizenegy hónapon keresztül az az érzésünk, hogy pontosan ugyanazokba a hibákba esünk, már évtizedek óta kényszerpályán mozgunk, amit mások határoznak meg számunkra, és csak néha-néha villannak fel a nagyívű álmok és ideák, elképzelések a távoli láthatáron.

Csillagzat – erősebb az embernél?

Ez az, amit a Talmud bölcsei úgy hívtak, hogy mázál, azaz csillagjegy. A csillagjegy az, ami­ről a régi ember azt gondolta, hogy meghatá­rozza a kényszerpályáját.

Innen ered az is, amikor azt mondjuk, hogy valaki „szerencsés csillagzat alatt született”. Az ókori ember számára a csillagok vol­tak azok a láthatatlan erők, amik meghatározzák a pályáját, amit ezen a világon befut.

A modern ember sokkal felvilágosodottabb­nak képzeli magát ennél. De valójában mi is, amikor úgy érezzük, hogy kényszerpá­lyán mozgunk, ponto­san ugyanazt gondoljuk, mint a régi kornak az embere, amikor a csillagzatoknak a hatásáról beszélt.

Én mázál leJiszráél – a zsidó népre nem hat­nak a csillagok. (Sábát 156a)

Ez a híres talmudi mondás Ábrahám kapcsán szerepel, aki látta a csillagokban, hogy nem lehetnek gyere­kei. Az Örökkévaló azt mondta neki, hogy „menj ki a csillagzataid alól”, és emelkedj fe­lül a csillagokon.

A „csillagzat” valójában nem más, mint annak a rendszernek a kifejeződése, amin keresztül az Örökkévaló az egész világot irányítja.

Az egész világ hasonlít egy óriási, összetett, szervezett rendszerhez, ahol minden csoport­nak és minden egyénnek megvannak a maga irányító, befolyásoló erői, melyek aszerint vannak kiválasztva, hogy mi az, ami a neki leginkább fontos, az ő adott élethelyzetében mi az a „kijavítás” [tikun], amit el kell végez­nie.

Az Örökkévaló az pedig az, aki fentről min­dent átlát, az egész nagy rendszert, és abban minden egyes egyénnek a szerepét, hogy ki­nek milyen életfeladata van:

egy olyan javítás, amit az egész univerzumban egyedül csak ő tud elvégezni, a történelem kezdetétől, egé­szen a végéig.

Ábrahám ereje – mindannyiunk öröksége

Az tehát, hogy az egyes emberek bekerülnek egy ilyen csillagzat, vagyis magasabb irányító erő hatása alá, nem egyfajta „gonosz végzés”, vagy kozmikus tévedés, hanem az Örökkévaló végtelen bölcsességének az eredménye.

De ha az Örökkévaló ennyire tökéletes kiszámítással megállapí­totta, hogy pontosan milyen erőknek kell hatni ránk az életben, akkor miért is akarnánk ki­jönni alóla?

Miért akarnánk felülírni az Ő tökéletes böl­csességgel hozott döntését?

Azért, mert ez a pálya, amit az Örökkévaló nekünk szán, nem feltétlenül ennyire egyenes, mint az egyik faluból a másikba vezető út.

Maga az a tény, hogy ki akarunk jönni bizo­nyos magasabb erők hatása alól, az is a mun­kánknak és a kijavításunknak a része.

Az sem véletlen, hogy ez a fenti történet a csillagokról éppen Ábrahámmal történt. Hi­szen a hagyomány szerint Ábrahám a nagyság szimbóluma, míg Izsák az erő szimbóluma.

A „nagyság” azt jelenti, hogy az ember képes nagyobb lenni, felülemelkedni a legmagasabb természeti és szellemi erőkön és törvényeken, a Teremtő segítségét kérve, ha megfelelő ér­demei vannak.

Ezért éppen Ábrahám kapta meg ezt a kijelentést, hogy Izrael felül áll a csillag­jegyeken, vagyis képes kijönni a magasabb irányító erők hatása alól.

Ez egy magasabb szintű szellemi szolgálat, mint az, hogyha az ember bentmarad ezen erők hatása alatt. Noha az sem érték­telen, hogyha az ember a saját rendszerén be­lül meg tud küzdeni a kihívásaival. Viszont Ábrahám hívása ennél eggyel magasabb.

Az eleve elrendelés, amitől nem is akarunk megszabadulni

Kulcsfontosságú az a tudás, hogy ha erőt veszünk magunkon, képesek lehetünk megszabadulni attól, amit addig valamiféle végzetnek vagy sorsnak képzeltünk. Attól, ami örökre elrendeli azt, hogy milyen magas szintig jut­hatunk el.

Ez felszabadít az „eleve elrendelés” súlyos, nyomasztó tudata alól, hogy „nekem már soha nem sikerülhet semmi, mert valami miatt így rendelték az égben”.

De az igazság az, hogy van egy bizonyos fajta „eleve elrendelés”, amiben igenis hiszünk. És az egyáltalán nem nyomasztó.

Ezért is hívják azt a folyamatot, ami ebben a hónapban történik, úgy, hogy visszatérés [tesu­vá]. Azaz: visszatérünk ahhoz a tökéletes, ere­deti ponthoz, amit mindig is tudtunk.

Az igazság az, hogy amit életünk 120 éve so­rán megvalósítunk, annak a gyökerei és a magja már egészen korántól kezdve el vannak vetve.

A helyes irányt, a számunkra kijelölt utat már egészen kisgye­rekkortól kezdve érezzük a lelkünkben. Az egyetlen feladatunk az, hogy ehhez visszata­láljunk.

A finomhangolás varázsa

Ha viszont valóban ez a sorsunk, ami a csil­lagzatunkba bele van írva, akkor hogyan léte­zik az, hogy mindezt idáig nem sikerült meg­valósítanunk?

Biztos, hogy már sokszor neki­futottunk, és mindannyiszor kudarcot vallot­tunk, és ebből azt a következtetést vontuk le, hogy ez nem jár nekünk.

A valóság ezzel szemben az, hogy ha egy do­logról

akár csak egyetlen egy pillanatra érez­zük tökéletes tisztasággal, hogy az igaz, és ne­künk kell megcsinálni, akkor valószínű, hogy az az igazság.

Később viszont egy olyan belső hangot hallunk, ami azt állítja, hogy „lehetetlen megvalósí­tani idealista elképzeléseinket”. Ez a jécer hárá, a rossz ösztönnek a hangja.

Mi a kiút a rossz ösztönnek ebből a csapdájából?

Az „igazság pontja” továbbra is igaz maradt, függetlenül a rossz ösztön kísértésétől. A legtöbb esetben csak egy icipici apróság van, egy finomhango­lás, egy finomítás, amit ki kell javítanunk az eredeti tervben, és azt következetesen véghez­vinnünk. Ehhez azonban erőre van szüksé­günk.

Ezt az erőt meríthetjük ebben a hónapban a nagyünnepek felemelő erejéből, az azokra va­ló felkészülés erejéből, valamint a Tóratanu­lás és az imádkozás erejéből.