„Melegedj a bölcsek tüzénél, de vigyázz parazsukkal, nehogy megégessen, mert harapásuk róka harapása, csípésük skorpió csípése, mérgük kígyó mérge, és minden szavuk olyan, mint a tüzes szén!” (Pirké Ávot 2:15)
Szinte hihetetlen, de ezt a mondatot a – nem túl megtisztelően hangzó – mondást a rabbik mondják saját magukkal kapcsolatban. Számomra nehéz napirendre térni efelett.
Különösen azért, mert aki már találkozott igazán nagytudású, mélyen vallásos, hívő, ortodox rabbival, az tudhatja, hogy élete egyik legkellemesebb találkozásán van túl. Az a melegség, megértés, bölcsesség és szeretet, ami az igazán autentikus rabbikból árad, nem sok mindenhez hasonlítható ezen a világon. Van, aki arról számol be, hogy amikor igazán nagy ember mellett van, ő maga is nagynak érzi magát. Mert aki igazán nagytudású, jámbor bölcs, az egyben szerény is, nem tolakodó. Ellentétben azzal, aki gőgös, és éreztetni akarja a másikkal, hogy nagyobb nála.
Nem hiába mondja a Talmud: „ha az Örökkévaló angyalához hasonlít a tanító, akkor kérjél tőle tanítást. Ha nem hasonlít, ne kérjél” (Chágigá 15b, Máláchi 2:7 alapján). A mérce tehát magasra van feltéve: ha nem árad a tanító jelenlétéből kézzelfogható, érzékelhető szentség, az már éppen elég ok arra, hogy visszautasítsuk. És ezt a „vizsgát” ugyanazok a talmudi rabbik írták, mint akik a fenti mondatot a rabbik „undokságáról”!
Sokan számolnak be arról, hogy ortodox közösségekben nem érzik azt a barátságos, otthonos fogadtatást, mint modernebb, nyitottabb helyeken. Azt tapasztalják, hogy míg az utóbbi helyen egyből körülveszik őt, beszélgetnek vele, ismerkedni kezdenek vele, addig az előbbi helyen kizárólag az imával foglalkoznak. Az ima elmondása előtt gyakran nem is köszönnek, imádkozás közben nem szólnak egymáshoz, ha mégis valaki megszólal, akkor lepisszegik, elhallgattatják.
De vajon valóban ez lenne az udvarias viselkedés mércéje? A zsinagóga az a hely, ahol a Teremtővel találkozhatunk. „Szentélyemet féljétek” – írja a Tóra (Mózes 3., 19:30), a zsinagógáról pedig tudjuk, hogy az „kis szentélynek” számít (Jechezkél 11:16 alapján). Az ima előtti köszönés ügyében többféle vélemény, törvény és szokás létezik, így a legtöbb esetben nem kifogásolhatjuk sem azoknak a viselkedését, akik köszönnek, sem azokét, akik nem köszönnek. Az ima mondása közben azonban a legtöbb részben valóban nem szabad megszólalni (ld. pl. Orách Cháim 51:4, 66:1, 104:1). Aki ezt nem tartja be, az vagy nem ismeri törvényeinket, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja.
Közismert tény, hogy törvényeink között vannak ember és embertársa közöttiek (bén ádám lechávéro), és ember és Isten közöttiek (bén ádám lemákom). Itt a tét az, hogy melyiket részesítsük előnyben? Valójában az ember és embertársa közötti parancsokat is azért kell megtartanunk, mert Isten ezt várja el tőlünk, ez a helyes az Ő szemében, az Ő mércéje szerint. Meghatározó törvénykönyvünk, a Sulchán Áruch odáig megy ebben a kérdésben, hogy kimondja: még az apa sem csókolhatja meg a saját fiát a zsinagógában, hogy ebből is megtudjuk, hogy nem létezik olyan szeretet, ami Isten szeretetéhez hasonlítható (Orách Cháim, Remo 98:1).
Tegyük helyre az udvariasság szerepét, fontosságát: ez egy olyan viselkedés, ami pozitív energiát sugároz a másik ember felé. Ez egy eszköz, amit néha használnunk kell, néha nem. De nem több eszköznél.
Nem szabad abba a csapdába esnünk, hogy azt higgyük, hogy az a magas szint, amit a nagytudású, kedves rabbi elért egyenlő az ő udvarias, kedves viselkedésével.
Ez az egyik jel, amiben az ő nagysága megnyilvánul. Egy másik lehetséges jel lehet ennek éppen az ellenkezője: hogy ha szükség van rá, nem fél kiállni azért, amit igaznak tart. Még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy másokban le kell törnie a saját magáról kialakult udvarias, kedves ember képét. Ha kell, feddést mond, akár annak is, aki a legközelebb áll hozzá. Persze csak azért, hogy fejlődhessen a másik. Nem fél attól, hogy ezáltal elveszíti a másik szeretét. Tudja, hogy a hízelgés tilos, hogy nem szabad valamit csak azért nem csinálnunk, mert akkor ezáltal a másik kevésbé fog minket szeretni: „Ne legyek részrehajló ember irányába, és embernek ne hízelegjek.” (Jób 32:21)