Igaz, hogy ennél a két csoportnál érthető meg a legkönnyebben, hogy miért tanulják a Tórát. Ez lehet az oka annak, hogy ma Magyarországon furcsán néznek rám, ha szóba hozom, hogy esetleg bárki mással is szívesen tanulnék. „Tanulni? Minek? Talán van még valami, amit tudnom kellene?”
Rámbám (Mose ben Maimon / Maimonidész, 1138-1204), az egyik legnagyobb Tóratudós rabbi a kora középkorból, klasszikusnak számító törvénykönyvében így ír a Tóratanulás kötelezettségéről:
„Minden zsidó ember köteles Tórát tanulni, akár szegény, akár gazdag, akár egészséges, akár beteges, akár fiatal, akár öreg.
Még akkor is, ha olyan szegény, hogy kéregetnie kell, sőt: még akkor is, ha felesége és gyerekei vannak (!).”
Példát is hoz arra, hogy mennyi időt javasol a tanulással tölteni:
„Ha dolgozó ember, és három órát kell dolgoznia naponta, akkor kilenc órát tanuljon.
A kilenc órából háromban tanulja az Írott Tórát, háromban a Szóbeli Tórát, a maradék három órában pedig mélyüljön el az összefüggésekben, egyik dologból megérteni a másikat.”
Legtöbbünk számára ezek a számok megdöbbentőek lehetnek, és minden bizonnyal nem is a mi nemzedékünkhöz szólnak elsősorban – noha tudjunk róla, hogy a kortárs tudomány is folyamatosan újraértékeli azt, hogy pontosan hány óra munkával is működnénk a lehető leghatékonyabban.
Annyit viszont mindenképpen tanulhatunk Rámbám szavaiból, hogy helyes elszámolnunk az időnkkel, szabad idősávokat és ambíciózus célokat kialakítanunk, és a Tóra útján fejlődnünk. Hiszen a Tóra nemcsak törvénykönyv és útmutató, hanem a személyes, lelki fejlődés kimeríthetetlen könyvtára is egyben.
Mivel vagyunk elfoglalva?
A két legfontosabb kérdés a Tóratanulás témájában a miért és a hogyan.
A miért-re nem elegendő válasz az, hogy „azért mert kötelező”. Noha igaz, de ha az ember nem látja az ennél lényegesen mélyebb válaszokat erre a kérdésre, akkor az közvetlenül a tanulásának a rovására megy.
Másként csinálom azt, amiről tudom, hogy miért kell csinálnom, mint azt, amiről csak tudom, hogy muszáj.
A hogyan szintén összetett kérdés, és számos tényezőtől függ: ki a tanuló, milyen idős, milyen előképzettséggel és képességekkel rendelkezik, valamint milyen az ő személyes érdeklődése, lelkének gyökere (sores nesámá).
Mindkét kérdés hosszabb kifejtést igényel. Kérem a Teremtőt, hogy segítsen, adjon erőt és bölcsességet, hogy az elkövetkező hetekben-hónapokban tudjak megfelelő módon írni ennek a részleteiről.
Addig is, a lényeg röviden: a Tóra tanulása kiemelkedik minden más micva közül, mivel ez az, amibe a legtöbb időt és energiát tudjuk belefektetni, így a lehető legtöbb változást is ebből tudjuk megszerezni.
Az határozza meg a személyiségünket, amivel el vagyunk foglalva.
Ha nem a Teremtőhöz köthető pozitív gondolatokkal vagyunk elfoglalva, akkor a világban van éppen elég gondolat, ami meg fog találni minket. Talán különösen igaz ez ma, Magyarországon, ahol számtalan társadalmi és közéleti feszültség tölti meg a levegőt.
Ezek a kérdések elfoglalják az embereket, viszont meg is tévesztik, mert azt a hamis érzetet nyújtják, hogy egyről a kettőre jutunk. Hogy változást remélhetünk, akár a saját, akár a közösségünk élete szintjén, ha részt veszünk ezekben a gyakran kiélezett vitákban.
Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a konfliktust mindig el kell kerülni. Viszont a parttalan vitákat fel kell ismerni, és kell, hogy mindenkinek meg legyen a maga „kijárata” az össznépi útvesztő társasjátékából.
Muszáj jesivába menni?
Ahhoz, hogy egy őszinte szembenézés után megállapítsuk, hogy van minden nap (a példa kedvéért) három óránk a Tóra tanulására, mindenekelőtt rendelkeznünk kell azzal az eszköztárral, amivel értelmesen ki tudjuk tölteni ezt a három órát.
A külföldi vallásos közösségekben ez egyszerű, hiszen a fiúk fiatalon jesivába, a lányok pedig midrásába járnak, ahol éveket szánnak arra, hogy „megtanuljanak tanulni”.
El kell ismerni, hogy több évnyi komoly tanulás nem helyettesíthető semmilyen „gyorstalpalóval”. Viszont ez vajon azt jelentené, hogy teljesen lemondhatunk arról, hogy valaha is képesek leszünk magas minőségben a Tórát tanulására? Vajon a Teremtő is lemondott rólunk?
Számára talán ne lenne fontos a magyar zsidók Tóratanulása?
Természetesen nem. Sokféle út vezet a Tóra megszerzéséhez. A fentebb említett „királyi utat” hosszú évszázadok tapasztalatával alakították ki, egyfajta ideális élethelyzetre, és szólni fogunk arról is, a Teremtő segítségével, hogy ez sem olyan távoli, amilyennek tűnik.
A külföldi tanulmányút viszont sokak számára megoldhatatlan, beláthatatlan. Az internet és a könyvek világa természetesen számukra rendelkezésre áll, de alkalmas vezetés nélkül ez is csak egy újabb „tenger”, amiben könnyű elveszni.
Egyrészt lehetséges élvezni, másrészt viszont a fejlődés akadálya lehet, megfelelő, értő „útikalauz” nélkül.
Innen az igény, hogy – amennyire csak lehet – a továbbiakban ehhez a kalandhoz megpróbáljunk néhány támponttal szolgálni. Részben írásban, részben szóban – elérhetőségeimen az ezzel kapcsolatos kérdéseket is mindig szívesen fogadom.
Saját tapasztalataim visszatérőként
Egy gyakori és jogos kérdés ezzel kapcsolatban, hogy vajon meddig juthat el az ember a Tórával, ha „későn kezdi”?
Én elmondhatom magamról, hogy 21 éves koromig a vallással igen felületes volt a kapcsolatom (kizárólag néhány ünnep a családdal, valamint a héber betűk ismerete), és innen 35 éves koromra jutottam el a rabbidiplomáig.
(Fontos megjegyezni, hogy nem a rabbidiploma az egyetlen mércéje a tanulásnak. Sőt, vannak olyan körök, ahol kifejezetten megpróbálják kerülni ennek megszerzését, mert ezáltal fejezik ki a Tóra és a Teremtő iránti szeretetüket: a tanulás az első motiváció, és még a látszatát is elkerülik annak, hogy megélhetést akarnának csinálni belőle.)
Ez idő alatt – ahogyan az várható volt – nem lettem különösebben kiemelkedő Tóratudós, és sok tanulót volt lehetőségem megismerni, akik nálam jóval tehetségesebbek sok területen. Mégis, ugyanúgy, ahogy másoknak is, a Teremtő nekem is megadta azt a lehetőséget, hogy mindemellett meglegyen a „saját Tórám”:
stílusom, képességeim, preferenciáim, ízlésem, vagyis a Tóra tengerén belül egy saját terület, ahol otthonosan érzem magam.
És azt is nyugodtan mondhatom, hogy ezen a területen belül igenis előnyöm van másokhoz képest. Nem érzem magamat „másodrendű állampolgárnak” a született vallásosak között.
Ez az, amiért mindnyájan imádkozunk, minden Ámidá végén:
„add meg nekünk a saját részünket a Tórádban”
Kívánom, hogy mindnyájunknak mihamarabb teljesítse a Teremtő ezt a kívánságát!
