A két fő próbatétel: igazság és hit

A Smá Jiszráél három bekezdésének közös­ségi elolvasása után az előimádkozó megis­métel három szót:

„Örökkévaló Istenetek igaz”.

Ez a mondat megpecsételi a Smá mondását. Két másik mondat összevonásából szerkesz­tették Bölcseink:

„Én vagyok Örökkévaló Istenetek, aki kive­zettelek titeket Egyiptomból, a szolgaság há­zából, hogy istenetekké legyek. Én vagyok Örökkévaló Istenetek.” (Mózes 4., 15:41)

„Mert a népek szokásai hiábavalóak, mert erdőből vágtak fát, mesterember művét, bal­tával […], de az Örökkévaló Isten igaz.” (Jeremiás 10:3-10)

Az ima további része innen veszi fel a fonalat.

Reggel így folytatjuk: emet vejáciv, vagyis „igaz és megáll”, stabilitást ad a Tóra az ember életének, napjainak.

Este pedig emet veemuná, azaz „igazság és hit”, életünk két fontos alkotóeleme, melyet ál­landó egyensúlyban tartunk. Ez megfelel annak, amit a zsoltár is ír: a reggel témája a meg­újulás, frissesség, energia, az éjszakáé pedig a kitartás.

„Jó hálát adni az Örökkévalónak, és Nevednek énekelni, Ó, Magasságos – reggel elmonda­ni a jóságodat [chászdechá] és a hitedet [emunátechá] éjszaka.” (Zsoltárok 92:3)

Az elmúlt hetek eseményeiben talán a legfontosabb általános üzenet, amit szem előtt kell tartanunk: minden megpróbáltatás.

Ugyanakkor minden ember megpróbáltatása különbözik. Elsősorban aszerint, hogy milyen háttér­ből jön.

Az esti imában mondott emet veemuná [igazság és hit] megfogalmazza, hogy kinek mi a fő megpróbáltatása:

a népek számára az emet [igazság], míg a zsidók számára az emuná [hit].

Ragadjuk meg ezt az alkalmat, hogy tisztáz­zuk és elmélyedjünk ennek a két fogalom­nak a pontos jelentésében, magyarázatában.

Igazság: a népek aktuális kihívása

A világ népeinek a feladata az, hogy erősít­sék saját magukban az igazság tulajdonsá­gát.

Ennek lelki gyökere az az erő, amivel az ember képes túllépni az általa érzékelt való­ságon, és szembenézni saját eddigi tévedései­vel.

A megrázó események mindenkit elgondol­kodtatnak. Van, aki védekezik, tüskéket nö­veszt, akárcsak a sündisznó, és menekül a félelmetes valóság elől. Ezt nevezik úgy is, hogy kognitív disszonancia.

Mások felismerik, hogy tévedtek. Őelőttük a kezdeti kellemetlen szégyenérzet után egy új világ tárul fel.

Mi a teendőnk nekünk ezzel kapcsolatban?

Alapvetően semmi. Hiszen ez nem a mi ki­hívásunk, hanem más népeké. Mi belülről éltük meg ezeket az eseményeket, ezért másképpen látjuk őket.

Mégis azt látjuk, hogy sokan közülünk ener­giájuk nagy részét arra fordítják, hogy má­sokat győzzenek meg a saját igazságukról.

Bizonyos mértékig lehet ennek létjogosult­sága, hiszen jó az, ha odafigyelünk másokra, és segíteni tudunk nekik.

Azonban azt is észre kell vennünk, hogy sokszor a jécer hárá [rossz ösztön] az, ame­lyik el akarja terelni a figyelmünket a a saját kihívásunkról, és arra vesz rá, hogy másoké­val foglalkozzunk. Vagy kritizáljuk őket, mondván: „hogyan létezik, hogy nem képe­sek felismerni az igazságot?”

Hit: a zsidó nép aktuális kihívása

A hit fogalma komoly magyarázatot igényel, mert gyakran félreértik.

Ahhoz, hogy mi ne essünk ilyen tévedésbe, azt kell megnéznünk, hogy a tórai, bibliai szent szövegeink milyen értelemben hasz­nálják a fogalmat.

Az első pont, ahol elbizonytalanod­hatunk abban, hogy vajon eddig jól értettük-e, az éppen a fent idézett zsol­tár. Hiszen abban az „Örökkévaló hitéről” be­szélünk.

Fel kell tegyük a kézenfekvő kérdést: az Örökkévaló vajon miben hisz?

Valójában a vallásos ember már rögtön ébre­dése után szembesül ezzel a kérdéssel. Hi­szen a Mode Áni, amit akkor mondunk, ami­kor a szemeinket kinyitjuk, szintén tartal­mazza ezt a gondolatot:

„Hálás vagyok Neked, Élő és Állandó Ki­rály, hogy visszaadtad belém a lelkemet ir­galommal – nagy a Te Hited [emunátechá]!”

Ennek az imának – akárcsak a legtöbb imánknak – a gyökerei a Tanachban [Bibliá­ban] találhatóak meg:

„Az Örökkévaló jósága […] reggelenként megújul – nagy a Te hited!” (Jeremiás siral­mai 3:22-23)

Mesélte egy rabbi, hogy volt egy tanítványa, aki egyszer azzal lépett oda hozzá, hogy el­bizonytalanodott: nem tudja már azt, hogy hisz-e a Teremtőben.

Mire a rabbi azt felelte, hogy az, hogy ő hisz-e a Teremtőben, az egy dolog.

Ennél nagyobb a probléma akkor, ha már a Teremtő sem hisz őbenne!

A hit valójában egyfajta kitartás, következe­tesség. A Mindenható természetesen semmit sem „hisz”, hiszen Ő mindent „tud”. Számá­ra a belénk, emberekbe vetett hit azt jelenti, hogy

kitart mellettünk, állandó stabilitással várja azt, hogy mikor lépünk előre azon az úton, amit Ő a mi számunkra kijelölt.

Ábrahám hite: érdem vagy stabilitás?

Ábrahám hitének érdeme a mostani hetisza­kaszban is hasonló. Az Örökkévaló megígéri neki, hogy annyi lesz a leszármazottja, mint égen a csillag.

„És hitt az Örökkévalónak, és igazságul [ce­dáká] számította be neki.” (Mózes 1., 15:6)

A kérdés csak az, hogy ki és mit számított be igazságnak?

Illetve az is kérdés, hogy pontosan mi a cedáká (általában: adományozás, jótétemény) szerepe ebben a mondatban?

Egy lehetséges értelmezés* szerint Ábrahám számította úgy, hogy az Örökkévaló részéről cedáká, vagyis különleges jótétemény, ado­mány az, hogy ennyi utódot ad neki. Hiszen akkor őneki egyáltalán nem volt gyermeke.

*Így értelmezi a mondatot a Neciv, valamint megemlíti, hogy a Zohár is így érti.

El tudjuk képzelni, hogy már egyetlen gyer­mek ígéretének is mennyire örült volna! Eh­hez képest ez a fényes jövőkép teljesen megérdemeletlen adomány („cedáká”) a Te­remtő részé­ről.

Legtöbben mégsem így értik, hanem úgy, hogy az Örökkévaló számította igazságnak (vagyis érdemnek) azt, hogy Ábrahám hitt Őbenne.

Elsősorban keresztény gondolko­dók idézik ezt a mondatot előszeretettel úgy, mint an­nak forrását, hogy a Tóra szerint a hit ér­dem.

Valóban – de miféle hitről van itt szó? Ábra­hám hitéről, aki elhiszi azt, amit az Örökké­való mond neki. Miért? Azért, mert már van komoly kapcsolata az Örökkévalóval.

Ez a fajta hit inkább „stabilitás” mint „hiszé­kenység”: az Örökkévaló ed­dig is jót tett ve­lem, vigyázott rám és igazat mondott ne­kem, ezért feltehetem, hogy a jö­vőben sem lesz ez másként.

Ahogyan racionális hinni annak, aki meg­bízható, ugyanúgy racionális kétkedni a bi­zonyítottan megbízhatatlan emberek szavá­ban.

Viszonylag rövid időn belül napjainkban harmadik alkalommal is „felfordult a világ” (a COVID-19 járvány és az orosz-ukrán há­ború óta), és most érint minket a legköze­lebbről. Ilyenkor mindig van lehetőség „meginogni” a hitében – vagy akár csak a kitartásában – annak, aki a szíve mélyén erre vágyik.

Talán ez lesz az utolsó nehéz időszak, ami­kor a Teremtő próbára teszi, hogy ki az, aki képes stabilan kitartani Őmellette. Kívá­nom, hogy adjon erőt ehhez mindan­nyiunknak!