Ítélet a Teremtésben?

Az Örökkévaló számos, különböző formában megnyilatkozik teremtményei számára, különböző módokon vezeti, irányítja a világát. Szinte minden ilyen vezetési mód azonban két fő „összetevő” kombinációjából áll: irgalmasság és ítélkezés.

Az irgalmasságnak többféle változata van: kegyelmesség, szeretet, adakozás. Az ítéletnek is vannak változatai, például: büntetés, elszámolás, alaposság, törvényesség.

A Tóra ezeket a különböző viselkedéseket különféle istennevekkel fejezi ki: a Négybetűs Név (jud-ké-váv-ké*) fejezi ki az irgalmasság, az Elokim* név pedig az ítélet tulajdonságát.

* A Teremtő Neveinek pontos leírását, kiejtését kerülni igyekszünk, még átiratban is. Ezért ebben a cikkben helyettesítő formákat használunk, amiből az eredeti változat úgy kapható meg, ha a bennük szereplő k betűket h betűre cseréljük.

A zsidó gondolkodás, filozófia, hagyomány, kabbala könyvei egybehangzóan elárulják, hogy miért is teremtette meg a világot az Örökkévaló. Miért volt szüksége ilyesmire, ha anélkül is megvolt mindene?

Azért, mert Ő teljesen jó. És ahhoz, hogy ez a jóság teljességében megnyilvánulhasson, szükség van arra, hogy legyen valaki, akinek adhasson. Ezért teremtette meg a világot és az embert. A hagyományos zsidó gondolkodás ezt a gondolatot a következő zsoltárvershez kapcsolja:

„A világ a jóság [cheszed, adakozás] által épül fel.” (Zsoltárok 89:3)

Ha azonban ez így van, akkor a Tórának rögtön az első mondata válik igencsak nehezen érthetővé. Hiszen abban éppen az áll, hogy az Örökkévaló megteremtette a kezdetben az eget és a földet.

Mivel pedig az egész Teremtés művének a célja az adás, vagyis az irgalmasság tulajdonsága, ezért magától értetődő, hogy a teremtés mondatában az ezt kifejező, Négybetűs Névnek kellene szerepelnie. Ehelyett azt találjuk, hogy az ítélet tulajdonságát kifejező Elokim szerepel benne.

Rási azzal magyarázza ezt a váratlan névválasztást, hogy az eredeti „terv” valóban az lett volna, hogy az egész világ az ítélkezés tulajdonsága által legyen megteremtve.

Ez lett volna ugyanis az ideális világ, ahol kizárólag tökéletes emberek élnek. Hiszen bármilyen bűnt azonnal a büntetés követett volna, és ez a szigor mindenkinek elvenné a kedvét a törvénytől való elhajlásoktól. Ez az a környezet, ami az ember fejlődéséhez a lehető legtökéletesebb.

Csak az a probléma, hogy mindez nem lehetséges. A világ nem tudott volna megállni az ilyen szigorú ítélkezéssel szemben. Ezért – magyarázza Rási – a Teremtő úgy döntött, hogy a világ teremtésekor egyszerre fogja használni az ítélkezés és az irgalmasság tulajdonságát (ahogyan azt valamivel később, a 2. fejezet 4. mondatában olvashatjuk is, ahol valóban mindkét Név egymás után szerepel).

Más magyarázatot javasol a Neciv. Szerinte az, hogy az Elokim név az ítélkezés tulajdonságának felel meg, nem feltétlenül értelmezendő büntetésként. Maguk a természeti törvények, a világegyetemet, a fizikát, kémiát, biológiát működtető összefüggések is ugyanazt a rigorózusságot követelik meg, amik az ítélkezés tulajdonságára jellemzőek.

Ez pedig nélkülözhetetlen összetevője volt a világ megteremtésének. Ezt abból is láthatjuk, ahogyan napjaink ateista fizikusai is a legnagyobb megdöbbenéssel, gyakran szinte kétségbeesetten magyarázatokat keresnek arra, hogy hogyan lehetséges, hogy az univerzum, amelyben élünk, ennyire nagy pontossággal lett „finomhangolva”:

ha a világot irányító állandók, konstansok, csak egy apró mértékben eltérnének jelenlegi értéküktől, nem lenne lehetséges a világnak megállnia.

A világ teremtéséhez tehát szabályokra, pontos tervekre, formulákra van szükség. Ehhez pedig az ítélet, a törvényszerűség tulajdonsága a megfelelő eszköz, még akkor is, ha a világ teremtésének a motivációja éppen nem ez, hanem az irgalmasság tulajdonsága.