„Amikor kezdődik Ádár hónap, sokasodik az öröm.” (Táánit 29a)
A legegyszerűbb magyarázat szerint az öröm oka Purim ünnepe, ami Ádár hónapban van. Az idén azonban – mint minden szökőévben – két Ádár hónap van. Felmerül a kérdés, hogy vajon van-e más magyarázat?
Maga a Tóra az Ádárt követő Niszán hónaphoz köti a Pészachot:
„Ma jöttetek ki, a kalászérés hónapjában.” (Mózes 2., 13:4)
Eszerint Pészachot, ami a szabadság ünnepe, csak tavasszal lehet ünnepelni, mivel a tavaszhoz a szabadság erősen hozzákapcsolódik.
Ha ez így van, akkor az azt megelőző Ádár hónap felkészülést jelent erre a tavaszra. Ilyenkor minden megváltozik körülöttünk, és ez a természeti jelenség minket is arra ösztönöz, hogy „nyíljunk meg”, és igazítsuk újra a cselekedeteinket a képességeinkhez.
Voltaképpen mi az öröm igazi forrása? Az, hogy nekünk jó, vagy az, hogy mi teszünk jót?
A minap biciklivel jöttem a Dohány utcán kifelé, és szembejött a forgalommal egy elektromos roller. Megfigyeltem, hogy nagyon szigorúan nézett, semmi öröm nem volt az arcán. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy örömét lelte volna abban, hogy milyen gyorsan haladhat, milyen fantasztikus technológiát használhat, vagy hogy mennyi idő spórol a „trükkjével”.
Mély üzenet rejlik ebben az egyszerű emberi viselkedésben.
Az ember lelke érzi azt, ha nem a jó úton halad, és fáj neki. Nem hagyja örülni.
Így tanítják Bölcseink a Pirké Ávotban [Atyák tanításai], amikor arról a 48 útról írnak, amivel a Tórát meg lehet szerezni (6:6). Az egyik út az ohév et hácedákot [szereti a helyeset]. Az okoz jó érzést neki, ha a jót csinálhatja. Nem érez kellemetlenséget amiatt, ha a kötelezettségeit kell teljesítenie.
Salamon király így ír erről:
„Az ember bölcsessége megvilágosítja az arcát.” (Prédikátor 8:1)
Apja, Dávid király pedig ezt mondja:
„A rosszat megöli a gonosz.” (Zsoltárok 34:22)
Az előző hetiszakaszban egyebek mellett arról volt szó, hogy a vétlen gyilkos számára a Tóra kijelöli a menedékvárosokat.
„De hogyha szándékosan cselekszik az ember társa ellen, hogy megölje ravaszsággal, vigyétek el az oltáromtól meghalni.” (Mózes 2., 21:14)
Furcsa kifejezés: mit jelent ez pontosan? Érdekes, hogy később Joáv, Dávid király hadvezére szó szerint érthette ezt a mondatot, hiszen valóban az oltárba kapaszkodott, azt remélve, hogy az meg fogja védeni a gyilkosságért járó büntetéstől (ld. Királyok 1., 2:28). Ugyanígy tett korábban Ádonijá is (ld. Királyok 1., 1:50).
Az oltárról azt tanuljuk, hogy meghosszabbítja az életet. Békét hoz ember és Teremtője között. Ezért is írja a Tóra, hogy „ne lengesd fölötte kardodat” (Mózes 2., 20:21), vagyis nem szabad fémeszközzel kifaragni az oltárt. Mivel az oltár hosszabbítja az életet, a kard viszont lerövidíti azt (ld. Rási, Mechilta).
Ez alapján érthető, hogy miért írja a Tóra, hogy „hozzátok el az oltáromtól meghalni”. Nem írja, hogy „öljétek meg”. Hiszen fentebb azt láttuk, hogy „a rosszat megöli a gonosz” – a saját gonoszsága az, ami nem hagyja élni. Ha valóban volt benne annyi gonoszság, hogy szándékosan ártson a másiknak, akkor ugyanez a gonoszság a saját maga számára is ártalmas.
Éppen ezért elég az, hogy „hozzátok el az oltáromtól”. Ugyanis az oltár meghosszabbítja az életét. Ha elviszik onnan, akkor megszűnik az, amiből az erejét kapja az életéhez, és ismét egyedül marad, a saját gonoszságával „összezárva”.
