Közeledik a Szimchát Torá, azaz a Tóra örömünnepe. Ilyenkor a Tóratekercseket elővesszük, táncolunk velük, éneklünk és örvendezünk.
A gyerekek is jönnek a zsinagógába, cukorkákat dobálunk, ők meg zsákokba gyűjtik mindet. Ez az esemény a záróakkordja annak a nagyünnepi forgatagnak, amivel a zsidó évet indítjuk.
De mi is a fő témája ennek a napnak? Mi a nagy öröm oka? Az, hogy sikerült a Tórát befejeznünk? Vagy inkább az, hogy ismét elkezdhetjük?
Mindig, amikor egy talmudi traktátust befejezünk, örömteli, ünnepélyes lakomát (úgynevezett szijumot) tartunk. Még akkor is, ha csak egy vagy két ember az, aki részt vett a tanulásban, akkor is micve minél több ismerőst, barátot meghívni, hogy ők is csatlakozzanak az ünnepséghez (Remo, Sulchán Áruch JD 246:26, Sábát 118b alapján).
Ennek a célja az, hogy minél több embert lelkesítsen a befejezés öröme. Bölcseink megértették az emberi lelket, hogy nehezen vágjuk a fejünket új fejszébe, és még nehezebben viszünk véghez egy nagyobb feladatot.
Ezért a jutalom, a siker érzése nélkülözhetetlen motiváció.
Szüksége van rá annak is, aki befejezte, és annak is, aki csak kacérkodik a gondolattal, hogy részt vegyen ilyen tanulásban. Ezért nem jó, ha valaki „szerényen” a háttérbe húzódik, és ünnepség nélkül fejezi be a tanulását.
Ennek a befejezési lakomának az egyik legismertebb példája, a Szimchát Torá, amikor a Tórát – vagyis Mózes öt könyvét – fejezzük be.
A Tórát az egész közösség olvassa, az éves ciklus rendszere szerint. Aki szombatonként jön a reggeli imára, és követi a hangos felolvasást, az máris úgy számít, mint ezen ünnepélyes befejezés aktív résztvevője.
Nemcsak a Tórát lehet befejezni
A Tóra az a könyv (pontosabban öt könyv), amire az egész zsidóság épül. De korántsem ez az egyetlen könyvünk, melynek befejezése okot ad az ünneplésre.
Aki a Tórát már befejezte, további, jelentősebb horderejű könyvek befejezését is megfontolhatja. A Tanach (betűszó: torá-neviim-ketuvim, vagyis Tóra, prófétai könyvek, egyéb szent iratok) a Tórának a négyszerese, szöveghosszúság szerint.
Szintén nagyjából négyszeres hosszúságú a Misna hat rendje, a szóbeli Tan, a rabbinikus hagyomány alapműve.
A (Babilóniai) Talmud ennél már lényegesen hosszabb: a Tóra szövegének nem kevesebb mint 24-szerese. Éppen ezért nemcsak akkor ünnepelünk, ha valaki az egészet befejezi, hanem akkor is, ha a 40 traktátus bármelyikének végére ér. Ezek közül a legrövidebb (Támid) a Tóra szövegének kb. 10%-a, míg a leghosszabb (Bává Bátrá) a Tóra szövegénél nagyjából 10%-kal hosszabb.
„Ahogyan segítettél befejezni ezt a traktátust, úgy segíts elkezdeni más traktátusokat és könyveket – és befejezni őket.”
Ez az egyik olyan kérésünk, imánk, amit elmondunk egy-egy traktátus befejezésekor.
Segítség kell az elkezdéshez, a befejezéshez, a könyvekhez és a traktátusokhoz.
Amikor itt „könyvek”-et említünk (és nem traktátust), abba azt is beleértjük, hogy néha írnunk is kell, nemcsak olvasnunk. Különösen, ha a Teremtő már megsegített minket abban, hogy sok mindent elolvassunk, meggondoljunk.
Aki tanul, attól a tanítás is elvárható. Egy könyv írásának a befejezése még jelentősebb öröm, mint az olvasásé (annak ellenére, hogy a hagyományos zsidó szövegtanulás olyan mértékű figyelmet és alaposságot követel meg az olvasáskor is, ami a szekuláris világban felülmúlja az írásét).
De vajon ki az, aki azzal büszkélkedhet, hogy be tudott fejezni az életében akár csak egyetlen könyvet?
Nagyon sokan azért nem írnak könyvet, mert kevésnek gondolják magukat ehhez. Úgy tartják, hogy csak a legkiválóbb kevesek kiváltsága lehet ez, akiknek elég tudás a rendelkezésükre áll.
Mindannyiunk fejében ott vannak a még meg nem írt könyvek
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy egyre inkább divatba jönnek az „emlékiratok”. Lassan egy komplett iparág épül arra, hogy idősebb emberek számára megkönnyítsék ezt a folyamatot.
Elegendő, ha beszélgetnek vele, elmeséli az életét, vagy felmondja hanganyagban, és mások leírják, megszerkesztik neki „élete könyvét”.
Ebből azt tanulhatjuk, hogy egy könyv megírása nem is annyira ijesztő dolog, mint amilyennek tűnik. A könyvek hosszúnak tűnnek, de az, hogy milyen tudás lapul a fejünkben, annak legtöbbünk nincsen tudatában.
Vegyük például a hosszú beszélgetéseket. Sokszor az ember azt tervezi, hogy beszélget egy barátjával néhány percet. Aztán azon kapja magát, hogy már órák óta beszélgetnek.
Ugyanígy van ez az írással is. Az ember nem érzékeli azt, hogy mi van a felszín alatt – mennyi információ és mennyi részlet, az ő fejében és emlékeiben is.
Ezért, ha van bármi olyan téma, amiről az ember szívesen beszél és foglalkoztatja őt, az már önmagában egy garancia arra, hogy arról tud írni egy könyvet.
Ezért aki a Tórát tanulja, gondolkodik rajta, és elmélyed benne, az a Tóráról is képes könyvet írni.
Azóta, hogy Mózes lehozta nekünk a Tórát a Szináj hegyről, egészen a mai napig, egyre-másra jelennek meg a Tóra különböző részeinek a magyarázatai: a zsidó filozófiának, gondolkodásnak, törvényeknek, szent szövegek magyarázatainak és összefüggéseinek a különböző irányból megvizsgált részletei.
Merítsünk erőt a mostani Szimchát Torá ünnepéből, és értsük meg, hogy mire vagyunk igazán képesek!
