A boldogság titka: félni

Legalábbis Salamon király szerint.

„Boldog az az ember, aki mindig fél.” (Mislé 28:14)

Mi a jó a félelemben? Hogyan lehetünk általa boldog emberré? Nehéz tanítása ez Salamon királynak, melynek megértéséhez Bölcseink is próbáltak kulcsot adni, a következő történettel (Beráchot 60a):

Rabbi Jismáél látott egy tanulót Cion utcáin, és látta, hogy fél. Azt mondta neki: „Te egy vétkes vagy, ahogyan meg van írva: «Félnek Cionban a vétkesek» (Jesájá 33:14).” Mire ő azt kérdezte: „de az is meg van írva, hogy «Boldog az az ember, aki mindig fél» (Mislé 28:14)”. Az más, felelte a rabbi. Az a Tóra dolgairól van írva.

Mit jelenthet ez a rejtélyes beszélgetés? Málbim, a kiváló nyelvész-rabbi felhívja a figyelmet, hogy a két idézett mondatban a félni szónak nem teljesen ugyanaz az alakja szerepel. A Jesájá-idézetben páchdu, a Mislében mefáchéd áll. A különbség a kettő között egyetlen mem betű, a kezdőbetű, ami a héber nyelv szabályai szerint az igét aktívabbá, cselekvőbbé teszi. Kicsit erősebb fordításban eszerint a második idézet így szólna: „Boldog az az ember, aki mindig féltet.” Vagyis saját magában a félelmet erősíti.

Hogy miért jó az, ha erősíti a félelmet? És mit takarhat az a titokzatos kijelentés, hogy „az a Tóra dolgairól van írva”, azaz hogyan néz ki a Tóra dolgaitól való hasznos, boldogságot okozó félelem? A választ Rámchál klasszikus lelki útmutatójából, a Meszilát Jesárim-ból tudjuk meg. A 4. fejezet elején idézi ezt a talmudi beszélgetést, miközben azt elemzi, hogy az állandó, éber önvizsgálat hogyan vezethet el a bűn félelmére, és hogy mi is az a bűn félelme.

Az érdekes ebben a fejezetben az, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hogy a szerző a vallásos önfejlesztésnek egy szisztematikus, lépésről-lépésre vezető rendszerét mutatja be nekünk könyvében. Azonban az első fejezet ahelyett, hogy valami isteni, vallásos dologról szólna, teljesen hétköznapi, racionális meggondolásokat ír, arról, hogy az ember mindig figyeljen oda saját magára, gondolkodjon az életén, ellenőrizze, hogy a helyes úton jár-e, azt teszi-e a gyakorlatban, amivel elméletben egyetért. Szóval az első lépcsőfok egy az egyben bekerülhetne egy teljesen szekuláris, pszichológiai alapú, önsegítő könyvbe.

Ebben a „vallásmentes” hangulatban veti fel azt az ötletet, hogy ez a fajta tudatos életmód végeredményben, ha valaki a tökélyig fejleszti, egészen a bűn félelméig juttathatja el. De ezúttal ezt a fogalmat is Isten nélkül értelmezi. Nem beszél arról, hogy féljünk attól, hogy Isten majd megbünteti a bűnt, és arról sem, hogy Isten nagyságától féljünk, az Ő szeretete és/vagy tisztelete miatt ne tegyük meg a bűnt. (Sok fejezettel később persze ezekről is szót ejt.) A bűn félelme itt azt jelenti, hogy attól fél, hogy nem válik olyanná, amilyen lehetne. Attól fél, hogy alacsonyabb szinten marad, mint amilyen szintet el tudna érni a saját képességeivel. És ezért állandó kontroll alatt tartja saját magát.

Ennek fényében megérthetjük a talmudi elbeszélésben azt, hogy mit jelent, hogy a „Tóra dolgaira” vonatkozik, hogy boldog, aki mindig fél. A Tóra a zsidó ember számára az a mérce, az etalon, amihez a cselekedeteit igazítja. Ennek tükrében tudja megvizsgálni saját cselekedeteiről, hogy jók vagy rosszak.

Hogyan vezet el ez a boldogsághoz? Három lehetséges magyarázatot javaslunk. A legegyszerűbb az, ha azáltal, hogy állandóan a saját hiányosságain van a figyelme, ezért nem zavarja semmi, ami a külvilágban van. Rájön, hogy a külvilág mellékes, valójában csak egy eszköz, hogy segítse őt a saját fejlődésében. Bölcseink ezt így fogalmazták meg: „Minden ember köteles azt mondani: számomra teremtetett meg a világ.” (Misna, Szanhedrin 4:5) Ettől kezdve nem jelent számára semmi problémát sem a többi ember, sem a nehéz körülmények. Létezik ennél boldogabb ember?

A második forrása a boldogságának az, hogy előre látja a jövőt. Tud arról, hogy milyen hibák és hiányosságok vannak magában, amik a hétköznapi problémák jelentős részét okozzák. Ha egy ilyen probléma jön szembe, akkor egy átlagember megütközik, megijed, vagy megharagszik, de legalábbis elakad, és megszűnik a boldogsága. Nem így az, aki „mindig fél”: ő számított arra, hogy ez fog következni. Még akkor is, ha valaki egy feddést mond neki, amire az átlagemberek vagy elkeserednének vagy megsértődnének, ő csak ennyit mond magában: igen, tudtam arról, hogy ilyen vagyok, semmi furcsa nincsen ebben.

A harmadik, és talán a legmélyebb forrása a boldogságának az, hogy mindenki, aki a vallásos világban van, tud arról, hogy előbb-utóbb eljön az ő ideje, amikor számot kell adnia mindenről, amit tett. A legtöbb embernek ez nagyon nehezen megfogható, és sokak számára ez a legerősebb motiváció az önismeretre, az önkritikára. Hiszen a mi Istenünk mindent tud, mindent lát, a titkos gondolatainkat, és még azt is, amit mi sem tudunk magunkról, mert magunkat azzal áltatjuk, hogy jók vagyunk. Néha-néha, amikor szembesülünk egy-egy ilyen önbecsapásunkkal, akkor meginog az önbizalmunk, és felmerül bennünk a félelem, hogy vajon még hány ilyen rejtett hibánk lehet, amivel egyszerűen nem kezdünk semmit? Milyen meglepetések várnak ránk a túlvilági bíróságon?

Ha viszont az ember „mindig fél”, és eléri ennek a folyamatnak a legvégső lépcsőjét, úgy, ahogyan azt a Meszilát Jesárim leírta, akkor végeredményben nem lesz mitől félnie, mert már megvan a megfelelő rálátása saját magában. Ugyanúgy, ahogyan minden ember szerez valamilyen szakterületen kellő gyakorlatot, technikai, tudományos, kulturális dolgokban, úgy ő megszerezte ezt a profizmust az önismeretben. Paradox módon azért nem kell félnie a végső elszámoltatástól, mert mindig fél.

Fent említettük a Málbim magyarázatát, aki összehasonlítja a kétféle bibliai idézetben szereplő félelmet. Az egyik, aki boldog, ő saját magának okozza a félelmet, azzal, hogy előrelátásra törekszik, és ez válik a boldogságának a forrásává. A másik, aki vétkes, a múlt miatt fél. Azért fél, mert már van egy vétke, és nem tudja, hogy mi vár rá emiatt. Fontos észrevenni, hogy a vétkes nem egy gonosz ember. A gonoszokra ugyanis sokkal kellemetlenebb ítélet érvényes. Róluk azt mondja a Talmud, hogy a gonosz ember „még a pokol kapujában sem tér meg a bűneiből” (Éruvin 19a). Ő a pontos ellentéte annak, aki mindig fél, aki ismeri magát, aki rálát a saját gyengeségeire. A gonosz ember mindvégig, egészen a pokol kapujáig tökéletesen meg van győződve a maga igazáról. Nem így a vétkes, aki viszont fél. Ő van félúton a kettő között, aki érzi, hogy valami nem jó, de nincsen egy igazán jó terve arra, hogy hogyan tudna ebből továbblépni.

Ez a különbség a kétféle félelem között, amiről a talmudi elbeszélés szól. Az egyik, a boldog, előre fél, és ezzel letudja a jövőbeli félelmét, míg a másik folyamatosan fél a jövőtől, mert nem ismeri. Tehát valóban lehet olyan félelem, ami minden más félelemnek a kellemetlenségét megszünteti.